A Tánjá című könyv (héberül: תניא) a hászid filozófia egyik korai műve, amelyet a chábád hászidizmus alapítója, Sneur Zálmán ljádi rabbi (1745-1812) írt, és először 1796-ban jelent meg. Hivatalos címe Likuté Ámárim (ליקוטי אמרים, azaz mondások gyűjteménye), de a könyv neve közismertebb a kezdő szava alapján, a Tánjá, ami annyit jelent, hogy „a brájtában tanultuk”.
A Tánjá öt részből áll, amelyek lefektetik a haszid misztikus teológia alapjait, mint a zsidó élet mindennapi spirituális életének kézikönyvét.
A Tánjá a chábád hászid filozófia és miszticizmus fő műve, a chábád iskola későbbi, egymást követő vezetői (Rebbék) által mondott beszédek gyűjteményei és könyvei mind a Tánjá szemléletére épülnek. A chábád abban különbözik más hászid irányzatoktól, hogy kifejezetten a Tóra és a rabbinikus irodalom filozófiai vizsgálatára és azok intellektuális elemzésére törekszik, szemben a főleg érzelmi alapú megközelítésekkel. Így a chábád hászid írásokat jellemzően a szisztematikus, intellektuális okfejtés struktúrája jellemzi, míg az általános hászid miszticizmus más klasszikus szövegei általában inkább kompilált vagy anekdotikus jellegűek.
A hászid miszticizmus egyik alapító alakjaként Sneur Zálmán rabbi és a Tánjában kifejtett megközelítése más haszid iskolák által is tisztelt, bár ők általában kerülik annak meditatív módszereit. A chábád mozgalomban a Tánját „a hászidizmus írott Tórájának” is nevezik, a számos későbbi chábád-írás pedig annak quasi „szóbeli” magyarázata. A Tánját ezért a chábád mozgalomban a hászidok meghatározó szövegének tekintik.
