וּלְתוֹסֶפֶת בֵּיאוּר, צָרִיךְ לְבָאֵר הֵיטֵב מַה שֶּׁכָּתוּב: "נֵר ה' נִשְׁמַת אָדָם"

פֵּירוּשׁ, שֶׁיִּשְׂרָאֵל הַקְּרוּיִם "אָדָם", נִשְׁמָתָם הִיא, לְמָשָׁל, כְּאוֹר הַנֵּר

שֶׁמִּתְנַעְנֵעַ תָּמִיד לְמַעְלָה בְּטִבְעוֹ

מִפְּנֵי שֶׁאוֹר הָאֵשׁ חָפֵץ בְּטֶבַע, לִיפָּרֵד מֵהַפְּתִילָה וְלִידָּבֵק בְּשָׁרְשׁוֹ לְמַעְלָה בִּיסוֹד הָאֵשׁ הַכְּלָלִי שֶׁתַּחַת גַּלְגַּל הַיָּרֵחַ, כְּמוֹ שֶׁכָּתוּב בְּעֵץ חַיִּים

וְאַף שֶׁעַל יְדֵי זֶה יִכְבֶּה וְלֹא יָאִיר כְּלוּם לְמַטָּה, וְגַם לְמַעְלָה – בְּשָׁרְשׁוֹ, יִתְבַּטֵּל אוֹרוֹ בִּמְצִיאוּת בְּשָׁרְשׁוֹ

אַף־עַל־פִּי־כֵן, בְּכָךְ הוּא חָפֵץ בְּטִבְעוֹ

כָּךְ נִשְׁמַת הָ"אָדָם", וְכֵן בְּחִינַת רוּחַ וָנֶפֶשׁ

חֶפְצָהּ וְחֶשְׁקָהּ בְּטִבְעָהּ לִיפָּרֵד וְלָצֵאת מִן הַגּוּף וְלִידָּבֵק בְּשָׁרְשָׁהּ וּמְקוֹרָהּ – בַּה' חַיֵּי הַחַיִּים בָּרוּךְ־הוּא

הֲגַם שֶׁתִּהְיֶה אַיִן וָאֶפֶס וְתִתְבַּטֵּל שָׁם בִּמְצִיאוּת לְגַמְרֵי, וְלֹא יִשָּׁאֵר מִמֶּנָּה מְאוּמָה מִמַּהוּתָהּ וְעַצְמוּתָהּ הָרִאשׁוֹן

אַף־עַל־פִּי־כֵן, זֶה רְצוֹנָהּ וְחֶפְצָהּ בְּטִבְעָהּ

וְטֶבַע זֶה הוּא שֵׁם הַמּוּשְׁאָל לְכָל דָּבָר שֶׁאֵינוֹ בִּבְחִינַת טַעַם וָדַעַת

וְגַם כָּאן, הַכַּוָּונָה, שֶׁרָצוֹן וְחֵפֶץ זֶה בַּנֶּפֶשׁ אֵינוֹ בִּבְחִינַת טַעַם וָדַעַת וְשֵׂכֶל מוּשָּׂג וּמוּבָן, אֶלָּא לְמַעְלָה מֵהַדַּעַת וְשֵׂכֶל הַמּוּשָּׂג וְהַמּוּבָן

וְהִיא בְּחִינַת חָכְמָה שֶׁבַּנֶּפֶשׁ שֶׁבָּהּ אוֹר־אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא

וְזֶהוּ כְּלָל בְּכָל סִטְרָא דִקְדוּשָּׁה, שֶׁאֵינוֹ אֶלָּא מַה שֶּׁנִּמְשָׁךְ מֵחָכְמָה, שֶׁנִּקְרָא "קוֹדֶשׁ הָעֶלְיוֹן"

הַבָּטֵל בִּמְצִיאוּת בְּאוֹר־אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא הַמְלוּבָּשׁ בּוֹ, וְאֵינוֹ דָּבָר בִּפְנֵי עַצְמוֹ כַּנִּזְכָּר לְעֵיל

וְלָכֵן נִקְרָא "כֹּ"חַ מָ"ה"

וְהוּא הֵפֶךְ מַמָּשׁ מִבְּחִינַת הַקְּלִיפָּה וְסִטְרָא אָחֳרָא, שֶׁמִּמֶּנָּה נַפְשׁוֹת אוּמּוֹת הָעוֹלָם

דְּעָבְדִין לְגַרְמַיְיהוּ, וְאָמְרִין: "הַב הַב" וְ"הַלְעִיטֵנִי", לִהְיוֹת יֵשׁ וְדָבָר בִּפְנֵי עַצְמוֹ, כַּנִּזְכָּר לְעֵיל, הֵפֶךְ בְּחִינַת הַחָכְמָה

וְלָכֵן נִקְרָאִים "מֵתִים", כִּי "הַחָכְמָה תְּחַיֶּה", וּכְתִיב: "יָמוּתוּ וְלֹא בְחָכְמָה"

וְכֵן הָרְשָׁעִים וּפוֹשְׁעֵי יִשְׂרָאֵל קוֹדֶם שֶׁבָּאוּ לִידֵי נִסָּיוֹן לְקַדֵּשׁ הַשֵּׁם

כִּי בְּחִינַת הַחָכְמָה שֶׁבַּנֶּפֶשׁ הָאֱלֹהִית עִם נִיצוֹץ אֱלֹהוּת מֵאוֹר־אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא הַמְלוּבָּשׁ בָּהּ

הֵם בִּבְחִינַת גָּלוּת בְּגוּפָם בַּנֶּפֶשׁ הַבַּהֲמִית, מִצַּד הַקְּלִיפָּה שֶׁבֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי שֶׁבַּלֵּב, הַמּוֹלֶכֶת וּמוֹשֶׁלֶת בְּגוּפָם

בְּסוֹד גָּלוּת הַשְּׁכִינָה, כַּנִּזְכָּר לְעֵיל

וְלָכֵן נִקְרֵאת אַהֲבָה זוֹ בַּנֶּפֶשׁ הָאֱלֹהִית, שֶׁרְצוֹנָהּ וְחֶפְצָהּ לִדָּבֵק בַּה' חַיֵּי הַחַיִּים בָּרוּךְ־הוּא, בְּשֵׁם "אַהֲבָה מְסוּתֶּרֶת"

כִּי הִיא מְסוּתֶּרֶת וּמְכוּסָּה בִּלְבוּשׁ שַׂק דִּקְלִיפָּה בְּפוֹשְׁעֵי יִשְׂרָאֵל

וּמִמֶּנָּה נִכְנָס בָּהֶם רוּחַ שְׁטוּת לַחֲטוֹא, כְּמַאֲמַר רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה: "אֵין אָדָם חוֹטֵא כוּ'"

אֶלָּא שֶׁגָּלוּת הַזֶּה לִבְחִינַת חָכְמָה – אֵינוֹ אֶלָּא לַבְּחִינָה הַמִּתְפַּשֶּׁטֶת מִמֶּנָּה בַּנֶּפֶשׁ כּוּלָּהּ לְהַחֲיוֹתָהּ

אֲבָל שֹׁרֶשׁ וְעִיקָּר שֶׁל בְּחִינַת חָכְמָה שֶׁבַּנֶּפֶשׁ הָאֱלֹהִית הוּא בַּמּוֹחִין, וְאֵינָהּ מִתְלַבֶּשֶׁת בִּלְבוּשׁ שַׂק דִּקְלִיפָּה שֶׁבַּלֵּב בֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי בִּבְחִינַת גָּלוּת מַמָּשׁ

רַק שֶׁהִיא בִּבְחִינַת שֵׁינָה בָּרְשָׁעִים, וְאֵינָהּ פּוֹעֶלֶת פְּעוּלָּתָהּ בָּהֶם – כָּל זְמַן שֶׁעֲסוּקִים בְּדַעְתָּם וּבִינָתָם בְּתַאֲוֹת הָעוֹלָם

אַךְ כְּשֶׁבָּאִים לִידֵי נִסָּיוֹן בִּדְבַר אֱמוּנָה, שֶׁהִיא לְמַעְלָה מֵהַדַּעַת, וְנָגְעָה עַד הַנֶּפֶשׁ – לִבְחִינַת חָכְמָה שֶׁבָּהּ

אֲזַי הִיא נֵיעוֹרָה מִשְּׁנָתָהּ, וּפוֹעֶלֶת פְּעוּלָּתָהּ בְּכֹחַ ה' הַמְלוּבָּשׁ בָּהּ

וּכְמוֹ שֶׁכָּתוּב: "וַיִּקַץ כְּיָשֵׁן ה'

לַעֲמוֹד בַּנִּסָּיוֹן בֶּאֱמוּנַת ה' בְּלִי שׁוּם טַעַם וָדַעַת וְשֵׂכֶל מוּשָּׂג לוֹ

לְהִתְגַבֵּר עַל הַקְּלִיפּוֹת וְתַאֲווֹת עוֹלָם הַזֶּה בְּהֶיתֵּר וּבְאִיסּוּר שֶׁהוּרְגַּל בָּהֶם, וְלִמְאוֹס בָּהֶם

וְלִבְחוֹר לוֹ ה' לְחֶלְקוֹ וּלְגוֹרָלוֹ

לִמְסוֹר לוֹ נַפְשׁוֹ עַל קְדוּשַּׁת שְׁמוֹ

וְאַף כִּי הַקְּלִיפּוֹת גָּבְרוּ עָלָיו כָּל יָמָיו וְלֹא יָכוֹל לָהֶם, כְּמַאֲמַר רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה שֶׁ"הָרְשָׁעִים הֵם בִּרְשׁוּת לִבָּם"

מִכָּל מָקוֹם, כְּשֶׁבָּא לִידֵי נִסָּיוֹן בִּדְבַר אֱמוּנָה בַּה' אֶחָד, שֶׁיְּסוּדָתָהּ בְּהַרְרֵי קוֹדֶשׁ, הִיא בְּחִינַת חָכְמָה שֶׁבַּנֶּפֶשׁ הָאֱלֹהִית, שֶׁבָּהּ מְלוּבָּשׁ אוֹר־אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא

הֲרֵי כָּל הַקְּלִיפּוֹת בְּטֵלִים וּמְבוּטָּלִים וְהָיוּ כְּלֹא הָיוּ מַמָּשׁ לִפְנֵי ה'

כְּדִכְתִיב: "כָּל הַגּוֹיִם כְּאַיִן נֶגְדּוֹ וְגוֹ'", וּכְתִיב: "כִּי הִנֵּה אוֹיְבֶיךָ ה', כִּי הִנֵּה אוֹיְבֶיךָ יֹאבֵדוּ, יִתְפָּרְדוּ וְגוֹ'", וּכְתִיב: "כְּהִמֵּס דּוֹנַג מִפְּנֵי אֵשׁ יֹאבְדוּ וְגוֹ'", וּכְתִיב: "הָרִים כַּדּוֹנַג נָמַסּוּ"

וְהִנֵּה, אוֹר ה' אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא הַמְלוּבָּשׁ בַּחָכְמָה שֶׁבַּנֶּפֶשׁ – גָּדוֹל וְעָצוּם כֹּחוֹ כָּל כָּךְ

לְגָרֵשׁ וְלִדְחוֹת הַסִּטְרָא אָחֳרָא וְהַקְּלִיפּוֹת שֶׁלֹּא יוּכְלוּ יִגְּעוּ אֲפִילוּ בִּלְבוּשָׁיו, שֶׁהֵם מַחֲשָׁבָה דִּבּוּר וּמַעֲשֶׂה שֶׁל אֱמוּנַת ה' אֶחָד

דְּהַיְינוּ, לַעֲמוֹד בַּנִּסָּיוֹן, לִמְסוֹר נַפְשׁוֹ אֲפִילוּ שֶׁלֹּא לַעֲשׂוֹת רַק אֵיזֶה מַעֲשֶׂה לְבַד נֶגֶד אֱמוּנַת ה' אֶחָד, כְּגוֹן, לְהִשְׁתַּחֲוֹת לַעֲבוֹדָה זָרָה, אַף שֶׁאֵינוֹ מַאֲמִין בָּהּ כְּלָל בְּלִבּוֹ

וְכֵן שֶׁלֹּא לְדַבֵּר תּוֹעָה חַס וְשָׁלוֹם עַל אַחְדּוּת ה', אַף שֶׁאֵין פִּיו וְלִבּוֹ שָׁוִין, רַק לִבּוֹ שָׁלֵם בֶּאֱמוּנַת ה'

וְזֶה – נִקְרָא "דְּחִילוּ הַנִּכְלָל בִּרְחִימוּ", שֶׁהִיא אַהֲבָה הַטִּבְעִית שֶׁבַּנֶּפֶשׁ הָאֱלֹהִית שֶׁבִּכְלָלוּת יִשְׂרָאֵל, שֶׁחֶפְצָהּ וּרְצוֹנָהּ בְּטִבְעָהּ לִידָּבֵק בְּשָׁרְשָׁהּ וּמְקוֹרָהּ אוֹר־אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא

שֶׁמִּפְּנֵי אַהֲבָה זוֹ וְרָצוֹן זֶה, הִיא יְרֵאָה וּמְפַחֶדֶת בְּטִבְעָהּ מִנְּגוֹעַ בִּקְצֵה טוּמְאַת עֲבוֹדָה־זָרָה חַס־וְשָׁלוֹם, שֶׁהִיא נֶגֶד אֱמוּנַת ה' אֶחָד

אֲפִילוּ בִּלְבוּשֶׁיהָ הַחִיצוֹנִים שֶׁהֵם דִּבּוּר אוֹ מַעֲשֶׂה, בְּלִי אֱמוּנָה בַּלֵּב כְּלָל: 

Az előző fejezetben az Tánjá a minden zsidóban mélyen jelenlévő „rejtett Istenszeretetről” kezdett beszélni, amely valóban „nagyon közel áll” hozzánk, hogy az összes parancsolatot az Isten iránti szeretetből és félelemből teljesítsük. Arról is szó volt, hogy ez a szeretet az isteni lélek chochmá attribútumából ered, ahol az Éjn Szof fénye lakozik, és hogy ez a szeretet az, ami minden zsidót arra késztet, hogy inkább a halált válassza, semmint hogy megtagadja az Istenbe vetett hitét. Elmagyaráztuk továbbá, hogy az isteni lélek, és így a benne rejlő Istenszeretet minden zsidó öröksége ősatyáinktól, akik kiérdemelték, hogy azt örökül hagyják utódaikra.

Így az előző fejezetben a „rejtett szeretetre” vonatkozó négy kérdésből kettőre kaptunk választ: (1) Mi ennek a szeretetnek a gyökere? (2) Hogyan jutottunk hozzá?

Két kérdés azonban még megválaszolásra vár: (1) Mi ennek a szeretetnek a természete (azaz mire törekszik)? (2) Hogyan illeszkedik mind ebbe az Istenfélelem?

A „rejtett szeretet” természetének további megvilágításához szükséges tisztázni a következő vers jelentését: „Az ember (ádám) lelke (nesámá) Isten gyertyája”.¹ Ez azt jelenti, hogy a zsidók lelke, akiket „embernek” (ádám) neveznek (ahogy Bölcseink megjegyzik: „Benneteket - a zsidó népet - 'embernek' neveznek”²), szemléltetésképpen olyan, mint a gyertya lángja, amelynek természete, hogy mindig felfelé pislákol, mert a tűz lángja eredendően arra törekszik, hogy elváljon az őt tartó kanóctól, és egyesüljön a fenti forrásával - a Tűz egyetemes elemével, amely a szublunáris⁴ szférában van, ahogyan azt az Éc Chaim című könyvben kifejtik.

A négy elem - a Föld, a Víz, a Levegő és a Tűz - úgy van elhelyezve, hogy a magasabb és könnyebb elemek körülveszik és magukba foglalják az alacsonyabb, nehezebb elemeket. A Föld a legdurvább elem, ezért fizikailag a legalacsonyabb. A víznek, a következő legmagasabb elemnek, valójában a föld fölött kellene elhelyezkednie: csakis Isten jósága miatt van a föld a vizek fölött, ahogy írva van: „Ő teríti a földet a vizek fölé, mert jósága örökkévaló.”³ A Levegő elem magasabb a Víznél, és ezért veszi körül azt. A Tűz, a legmagasabb elem, az egész légkört körülveszi, és a hold alatti szférában található. A tűz lángjának állandó felfelé törekvése tehát azt a vágyát jelképezi, hogy egyesüljön a forrásával.

Bár ezáltal – ha leválna a kanócról és egyesülne forrásával - kialudna, és egyáltalán nem sugározna fényt itt lent, sőt fent a forrásban sem, hiszen identitása és fénye a forrásban veszne el.

Mindennek ellenére ez az, amire természeténél fogva „vágyik”, azaz állandóan felfelé törekszik, mintha ez lenne a tudatos „vágya”, ahogyan a gyertya is állandóan arra törekszik, hogy újra egyesüljön a forrásával, úgy a zsidó ember nesámája, valamint a ruách és a nefes szintjei is. A lélek természeténél fogva arra vágyik törekszik arra, hogy elváljon a testtől, és egyesüljön eredetével és forrásával, Istennel - áldott legyen Ő - aki minden élet forrása. Bár ezáltal semmivé és nullává válna, és identitása a forrásával egyesülve teljesen semmivé válna, úgy, hogy eredeti lényegéből és önmagából egyáltalán semmi sem maradna meg, ez az akarata és vágya a természete szerint.

Fontos megjegyezni, hogy a „természet” szó  egy alkalmazott kifejezés mindarra, ami nem tartozik az értelem és a felfogóképesség körébe, így itt is - a léleknek a forrással való egyesülésre irányuló vágya tekintetében - a „természet” szóból az a következtetés vonható le, hogy a lélek akarata és vágya nem érthető meg az ész, a tudás és a logika alapján, hanem az túlmutat a racionális értelem felfogóképességén és megértésén mert ez a természet a lélek chochmá képessége, és amint azt az előző fejezetben tárgyaltuk, a chochmah olyan képesség, amely meghaladja az intellektust, hiszen az egy olyan képesség, amelyben az áldott Éjn Szof fénye lakozik -, és ennek eredményeként a lélek emberi intellektussal nem felfogható vágyakozással vonzódik a Forrásához. Ez márpedig egy általános elv a szentséggel kapcsolatban: a szentség (kedusá) csak az, ami a chochmából, az úgynevezett „felsőbbrendű szentségből” (kodes háeljon) származik. 

A kodes szó a chochmára utal, míg a kedusá a szentség bármely megnyilvánulására, amely a chochmából származik. Mivel a chochmá az ego annulálását jelenti Isten előtt, csak azokról a dolgokról mondhatjuk, hogy szentséggel rendelkeznek, amelyek a chochmá e jellegét mutatják. Azok a dolgok, amelyekből ez a tulajdonság hiányzik, szintén nélkülözik a szentséget.

A chochmá puszta létezése semmivé foszlik az áldott Éjn Szof fényében, amely belé van öltözve, és nem különálló dolog - ahogyan azt korábban kifejtettük.⁵ Ezért nevezik ezt a képességet chochmának, amely a koách má szavakból áll (mely az alázat és a lemondás ereje).

Ez szöges ellentétben áll a klipával és a szitrá áchrával, amelyekből a pogányok lelkei származnak, akik csak önmagukért cselekszenek, mondván: „Adj, adj!”⁶ és (ahogy Ézsau mondta:) „Adj ennem!”⁷ - hogy független lények és entitások legyenek - Istentől elválasztva - , ahogy korábban említettük, hogy a klipá egy különálló és különálló entitás, mely távol van Istentől, közvetlen ellentétben a chochmával amelynek természete az alázat és az ego annulálása. 

Ezért nevezik (azokat, akik még a klipához tartoznak) „halottaknak”⁸ , mert „a bölcsesség (chochmá) életet ad”⁹ (tehát ami a chochmá ellentéte, abból hiányzik az élet), és meg van írva: „Bölcsesség nélkül meghalnak”¹⁰; vagyis a „halál” a bölcsesség (chochmá) hiányának közvetlen következménye, ezért a kelipából életerőt kapó népeket "halottnak" tekintik. 

 (Ahogyan a pogány nemzeteket "halottaknak" nevezik), úgy Izrael (azaz a zsidó nép) gonoszai és bűnösei is halottak8 - (de csak) azelőtt, hogy próbára tettettek Isten Nevének megszentelésével.

Mert a chochmá képessége az isteni lélekben - amely az isteniség szikrájába öltöztetett, áldott Éjn Szof fénye - száműzetésben van a testükben, a klipá birodalmának állati lelkében, a szív bal felében, amely uralkodik rajtuk és uralja a testüket. A chochmá képességének ez a „száműzetése” - miközben az állati lélek uralja a testet - visszhangozza a Sechiná száműzetésének tanítását, amint azt korábban említettük.¹¹

Ezért ezt az isteni lélekben található szeretetet, amelynek akarata és vágya az Istennel, azaz „minden élet forrásával” való egyesülés, „rejtett szeretetnek” nevezik - ami látszólagos ellentmondás; a szeretet kinyilvánított érzelmet jelent, és egyáltalán nem rejtett, mert el van rejtve és el be van burkolva, Izrael vétkeseinek esetében a klipá zsákruhájában. A klipából „az ostobaság szelleme” száll beléjük, ami bűnre vezeti őket, ahogy Bölcseink megjegyzik: „Az ember nem vétkezik, hacsak nem költözik belé a bolondság szelleme”.¹ 

De a chochmá képességének ez a száműzetése csak azt az aspektusát érinti, amely az egész nefesben elterjedt, és [isteni életerővel] élteti azt.

Mivel száműzetésben van, nem képes áthatni az egész lelket, és ezen keresztül az egész testet, az Isten előtti önmegsemmisítés érzésével, ami a chochmára jellemző; így ebben a száműzetésben nem képes megakadályozni, hogy valaki vétkezzen.

Mégis, a chochmá gyökere és magja az isteni lélekben az agyban van, és nem öltözik a klipá zsákruhájába a szív bal oldalán, a száműzetés valódi állapotában, vagyis úgy, hogy tehetetlen legyen megakadályozni a bűnt.

A gonoszok esetében csupán szunnyad, nem gyakorolja bennük a befolyását, amíg tudásuk és értelmük a világi örömökkel van elfoglalva, amikor azonban a gonoszok szembesülnek a hit próbájával, amely meghaladja a tudást, megérinti a lelket és a benne lévő chochmá képességet - a hit forrását, akkor „felébred álmából” azaz a chochmá feltárja magát, és a belé öltözött isteni erővel fejti ki hatását ennek hatása az Isten iránti önfeláldozás szellemének megteremtése, ahogy írva van: „Akkor, mint aki addig aludt, fölébredt az Örökkévaló.”¹³

A chochmá kinyilatkoztatása még a bűnöst is arra készteti, hogy kiállja az Istenbe vetett hit próbáját, anélkül, hogy bármilyen érvelést vagy felfogható tudást kellene megértenie, ami arra motiválná, hogy feláldozza az életét, és győzedelmeskedjen a klipá és a világi dolgok iránti vágyai felett, a megengedett illetve a tiltott dolgok iránt - amelyeknek élvezett - sőt megvetni is azokat, és hogy Istent válassza osztályrészéül és sorsául, hogy kész legyen felajánlani lelkét Istennek a mártíromságban az Ő Nevének megszenteléséért.

Bár a klipá egész életében uralkodott rajta, mármint a bűnösön, aki most kész elfogadni a mártíromságot, és tehetetlen volt velük szemben, ahogy a rabbik mondták: „A gonoszok a szívük irányítása alatt állnak”¹⁴

Mindazonáltal, amikor ez a korábban gonosz ember egy olyan próbatétellel szembesül, amely megkérdőjelezi az egy Istenbe vetett hitét, amelynek alapja a legmagasabb szentség – amely az isteni lélek chochmá szintjéből származik és amelybe az áldott Or Éjn Szof (Végtelen Fény, azaz Isten) burkolózik, akkor, Isten színe előtt, minden klipá semmissé válik, és eltűnik, mintha soha nem is lett volna.

Ahogy írva van: „Minden nemzet semmi a színe előtt”,¹⁵ és ahogy szintén írva van: „mert íme ellenségeid, ó Örökkévaló, mert íme ellenségeid elvesznek”,¹⁶ és ahogy írva van: „mint elolvad viasz tűz elől”,¹⁷ és ahogy írva van: „hegyek mint a viasz elolvadtak”.¹⁸

Az Ejn Szof isteni fényének ereje, amely a lélek chochmá képességébe van öltöztetve, olyan intenzív, hogy elűzi és eltaszítja a szitrá áchrát és a klipát, így azok képtelenek megérinteni még annak „ruháit” is, nevezetesen a gondolatot, a beszédet és a cselekvést, amelyek kifejezik az ember Isten egységébe vetett hitét.

Ez azt jelenti, hogy a chochmában rejlő isteni fény képessé teszi őt arra, hogy az önfeláldozás próbáját olyannyira kiállja, hogy még egy egyszerű, nem nagy horderejű cselekedetet is megtagad, amely ellentétes az egy Istenbe vetett hitével, pl. leborulni egy bálvány előtt, még anélkül is, hogy azt a szívében egyáltalán elismerné a bálványt. Így az életét is feláldozza azért, hogy ne beszéljen hamisan - Isten ments - Isten egységéről, még akkor is, ha szavai nem tükrözik valódi érzéseit, mert szíve tökéletes az Istenbe vetett hitében.

Ezt hívják „a szeretetben foglalt félelemnek”, ami azt a természetes szeretetet jelenti, amely minden zsidó ember isteni lelkében megtalálható, amelynek eredendő vágya és akarata az, hogy eredetéhez és forrásához - az áldott Ejn Szof fényéhez, azaz Istenhez – kapcsolódjon.

Mert e szeretet és e vágy miatt ösztönösen visszariad félelemmel és rettegéssel attól, hogy - Isten ments - akár csak a bálványimádás tisztátalanságának a peremét is megérintse, amely megtagadja az Isten egységébe vetett hitet, még akkor is, ha ez az érintkezés csak a „külső ruháját” érinti, azaz a bálványimádó beszédet és cselekedetet, anélkül, hogy a szívében bármiféle hit lenne a bálványimádással kapcsolatban.

Ha egy zsidó elgondolkodik azon, hogy inkább feladja az életét, minthogy elszakítódjon Istentől, akkor rájön, hogy mindenképpen tartózkodnia kell a bűntől, hiszen minden bűn eltávolítja, végső soron pedig szakítja az embert Istentől. Illetbe arra is rájön, hogy teljesítenie kell a Tóra parancsolatait, hiszen ezeken keresztül tud közelebb kerülni Istenhez és elérni Istennel való egységet. Így tehát az ember a benne rejlő „rejtett szeretetet” és a benne rejlő istenfélelmet a parancsolatok betartására való motivációként használhatja.

1. Példabeszédek 20:27. Az ember szóra több héber kifejezés is létezik: ádám, is, enos, gever. Az ádám szó az első ember teremtésekor is használt kifejezés az ádámá, azaz föld szóból származik, hiszen Isten az embert a föld porbából teremtette. A lélek három szintje – nefes, ruách és nesámá – közül ebben a versben a nesámá kifejezéssel találkozhatunk.
2. Jevámot 61a
3. Zsoltárok 136:6.
4. Lásd a fenti magyarázat
5. A 6. fejezetben
6. Példabeszédek 30:15.
7. 1Mózes 25:30.
8. Bráchot 18b.
9. Prédikátor 7:12.
10. Jób 4:21.
11. A 17. fejezetben
12. Szotá 3a.
13. Zsoltárok 78:65.
14. Berésit rábá 34:11.
15. Jesájá 40:17.
16. Zsoltárok 92:10.
17. 68:3.
18. 97:5.