Tánjá - Likuté Ámárim

וְהִנֵּה, מְקוֹם מִשְׁכַּן נֶפֶשׁ הַבַּהֲמִית שֶׁמִּקְּלִיפַּת נוֹגַהּ בְּכָל אִישׁ יִשְׂרָאֵל, הוּא בַּלֵּב

בְּחָלָל שְׂמָאלִי שֶׁהוּא מָלֵא דָם, וּכְתִיב: "כִּי הַדָּם הוּא הַנָּפֶשׁ"

וְלָכֵן, כָּל הַתַּאֲוֹת וְהִתְפָּאֲרוּת וְכַעַס וְדוֹמֵיהֶן הֵן בַּלֵּב

וּמֵהַלֵּב הֵן מִתְפַּשְּׁטוֹת בְּכָל הַגּוּף

וְגַם עוֹלֶה לַמּוֹחַ שֶׁבָּרֹאשׁ, לְחַשֵּׁב וּלְהַרְהֵר בָּהֶן וּלְהִתְחַכֵּם בָּהֶן

כְּמוֹ שֶׁהַדָּם מְקוֹרוֹ בַּלֵּב, וּמֵהַלֵּב מִתְפַּשֵּׁט לְכָל הָאֵבָרִים וְגַם עוֹלֶה לְהַמּוֹחַ שֶׁבָּרֹאשׁ

אַךְ מְקוֹם מִשְׁכַּן נֶפֶשׁ הָאֱלֹהִית, הוּא בַּמּוֹחִין שֶׁבָּרֹאשׁ, וּמִשָּׁם מִתְפַּשֶּׁטֶת לְכָל הָאֵבָרִים

וְגַם בַּלֵּב בֶּחָלָל הַיְמָנִי שֶׁאֵין בּוֹ דָּם

וּכְמוֹ שֶׁכָּתוּב: "לֵב חָכָם לִימִינוֹ"

וְהִיא אַהֲבַת ה' כְּרִשְׁפֵּי שַׁלְהֶבֶת

מִתְלַהֶבֶת בְּלֵב מַשְׂכִּילִים

הַמְבִינִים וּמִתְבּוֹנְנִים

בְּדַעְתָּם אֲשֶׁר בְּמוֹחָם

בִּדְבָרִים הַמְּעוֹרְרִים אֶת הָאַהֲבָה

וְכֵן שִׂמְחַת לֵבָב בְּתִפְאֶרֶת ה' וַהֲדַר גְּאוֹנוֹ

כַּאֲשֶׁר עֵינֵי הֶחָכָם אֲשֶׁר בְּרֹאשׁוֹ, בְּמוֹחַ חָכְמָתוֹ וּבִינָתוֹ

מִסְתַּכְּלִים בִּיקָרָא דְמַלְכָּא וְתִפְאֶרֶת גְּדוּלָּתוֹ עַד אֵין חֵקֶר וְאֵין סוֹף וְתַכְלִית, כִּמְבוֹאָר בְּמָקוֹם אַחֵר

וְכֵן שְׁאָר מִדּוֹת קְדוֹשׁוֹת שֶׁבַּלֵּב, הֵן מֵחָכְמָה־בִּינָה־דַּעַת שֶׁבַּמּוֹחִין

אַךְ הִנֵּה כְּתִיב: "וּלְאוֹם מִלְאוֹם יֶאֱמָץ"

כִּי הַגּוּף נִקְרָא "עִיר קְטַנָּה", וּכְמוֹ שֶׁשְּׁנֵי מְלָכִים נִלְחָמִים עַל עִיר אַחַת, שֶׁכָּל אֶחָד רוֹצֶה לְכָבְשָׁהּ וְלִמְלוֹךְ עָלֶיהָ

דְּהַיְינוּ, לְהַנְהִיג יוֹשְׁבֶיהָ כִּרְצוֹנוֹ וְשֶׁיִּהְיוּ סָרִים לְמִשְׁמַעְתּוֹ בְּכָל אֲשֶׁר יִגְזוֹר עֲלֵיהֶם

כָּךְ שְׁתֵּי הַנְּפָשׁוֹת, הָאֱלֹהִית וְהַחִיּוּנִית הַבַּהֲמִית שֶׁמֵּהַקְּלִיפָּה, נִלְחָמוֹת זוֹ עִם זוֹ עַל הַגּוּף וְכָל אֵבָרָיו

שֶׁהָאֱלֹהִית – חֶפְצָהּ וּרְצוֹנָהּ שֶׁתְּהֵא הִיא לְבַדָּהּ הַמּוֹשֶׁלֶת עָלָיו וּמַנְהִיגָתוֹ

וְכָל הָאֵבָרִים יִהְיוּ סָרִים לְמִשְׁמַעְתָּהּ וּבְטֵלִים אֶצְלָהּ לְגַמְרֵי

וּמֶרְכָּבָה אֵלֶיהָ

וְיִהְיוּ לְבוּשׁ לְעֶשֶׂר בְּחִינוֹתֶיהָ וְג' לְבוּשֶׁיהָ הַנִּזְכָּרִים לְעֵיל, שֶׁיִּתְלַבְּשׁוּ כוּלָּם בְּאֵבְרֵי הַגּוּף

וְיִהְיֶה הַגּוּף כּוּלּוֹ מָלֵא מֵהֶם לְבַדָּם

וְלֹא יַעֲבוֹר זָר בְּתוֹכָם חַס וְשָׁלוֹם

דְּהַיְינוּ, תְּלַת מוֹחִין שֶׁבָּרֹאשׁ יִהְיוּ מְמוּלָּאִים מֵחָכְמָה־בִּינָה־דַּעַת שֶׁבַּנֶּפֶשׁ הָאֱלֹהִית

שֶׁהִיא חָכְמַת ה' וּבִינָתוֹ

לְהִתְבּוֹנֵן בִּגְדוּלָּתוֹ אֲשֶׁר עַד אֵין חֵקֶר וְאֵין סוֹף

וּלְהוֹלִיד מֵהֶן – עַל יְדֵי הַדַּעַת, הַיִּרְאָה בְּמוֹחוֹ וּפַחַד ה' בְּלִבּוֹ

וְאַהֲבַת ה' כְּאֵשׁ בּוֹעֲרָה בְּלִבּוֹ כְּרִשְׁפֵּי שַׁלְהֶבֶת

לִהְיוֹת נִכְסְפָה וְגַם כָּלְתָה נַפְשׁוֹ בַּחֲשִׁיקָה וַחֲפִיצָה לְדָבְקָה בוֹ בְּאֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא בְּכָל לֵב וְנֶפֶשׁ וּמְאֹד

מֵעוּמְקָא דְלִבָּא שֶׁבֶּחָלָל הַיְמָנִי

שֶׁיִּהְיֶה תּוֹכוֹ רָצוּף אַהֲבָה מָלֵא וְגָדוּשׁ

עַד שֶׁתִּתְפַּשֵּׁט גַּם לֶחָלָל הַשְּׂמָאלִי לְאַכְפָּיָא לְסִטְרָא אָחֳרָא יְסוֹד הַמַּיִם הָרָעִים שֶׁבָּהּ

שֶׁהִיא הַתַּאֲוָה שֶׁמִּקְּלִיפַּת נוֹגַהּ

לְשַׁנּוֹתָהּ וּלְהַפְּכָהּ מִתַּעֲנוּגֵי עוֹלָם הַזֶּה לְאַהֲבַת ה'

כְּמוֹ שֶׁכָּתוּב: "בְּכָל לְבָבְךָ" – "בִּשְׁנֵי יְצָרֶיךָ"

וְהַיְינוּ, שֶׁיַּעֲלֶה וְיָבֹא וְיַגִּיעַ לְמַדְרֵגַת אַהֲבָה רַבָּה וְחִיבָּה יְתֵרָה מִמַּדְרֵגַת אַהֲבָה עַזָּה כְּרִשְׁפֵּי אֵשׁ

וְהִיא הַנִּקְרֵאת בַּכָּתוּב: "אַהֲבָה בְּתַּעֲנוּגִים", לְהִתְעַנֵּג עַל ה' מֵעֵין עוֹלָם הַבָּא

וְהָעֹנֶג – הוּא בְּמוֹחַ חָכְמָה וָשֵׂכֶל, הַמִּתְעַנֵּג בְּהַשְׂכָּלַת ה' וִידִיעָתוֹ, כְּפִי הַשָּׂגַת שִׂכְלוֹ וְחָכְמָתוֹ

וְהוּא בְּחִינַת הַמַּיִם וְזֶרַע אוֹר זָרוּעַ שֶׁבִּקְדוּשַּׁת נֶפֶשׁ הָאֱלֹהִית

הַמְהַפֶּכֶת לְטוֹב אֶת בְּחִינַת הַמַּיִם שֶׁבַּנֶּפֶשׁ הַבַּהֲמִית, שֶׁמֵּהֶם בָּאוּ תַּאֲוֹת תַּעֲנוּגֵי עוֹלָם הַזֶּה מִתְּחִלָּה

וּכְמוֹ שֶׁכָּתוּב בְּעֵץ חַיִּים שַׁעַר נ' פֶּרֶק ג' בְּשֵׁם הַזֹּהַר, שֶׁהָרָע נֶהְפָּךְ לִהְיוֹת טוֹב גָּמוּר כְּמוֹ יֵצֶר טוֹב מַמָּשׁ, בְּהָסִיר "הַבְּגָדִים הַצּוֹאִים" מִמֶּנּוּ, שֶׁהֵם תַּעֲנוּגֵי עוֹלָם הַזֶּה שֶׁהוּא מְלוּבָּשׁ בָּהֶם

וְכֵן שְׁאָר כָּל הַמִּדּוֹת שֶׁבַּלֵּב, שֶׁהֵן עַנְפֵי הַיִּרְאָה וְהָאַהֲבָה, יִהְיוּ לַה' לְבַדּוֹ

וְכָל כֹּחַ הַדִּבּוּר שֶׁבַּפֶּה, וְהַמַּחֲשָׁבָה שֶׁבַּמּוֹחַ, יִהְיוּ מְמוּלָּאִים מִן לְבוּשֵׁי הַמַּחֲשָׁבָה וְהַדִּבּוּר שֶׁל נֶפֶשׁ הָאֱלֹהִית לְבַדָּהּ

שֶׁהֵן מַחֲשֶׁבֶת ה' וְתוֹרָתוֹ, לִהְיוֹת שִׂיחָתוֹ כָּל הַיּוֹם, לָא פָסִיק פּוּמֵיהּ מִגִּירְסָא

וְכֹחַ הַמַּעֲשִׂיי שֶׁבְּיָדָיו וּשְׁאָר רַמַ"ח אֵבָרָיו יִהְיֶה בְּמַעֲשֵׂה הַמִּצְוֹת לְבַד, שֶׁהוּא לְבוּשׁ הַשְּׁלִישִׁי שֶׁל נֶפֶשׁ הָאֱלֹהִית

אַךְ נֶפֶשׁ הַבַּהֲמִית שֶׁמֵּהַקְּלִיפָּה, רְצוֹנָהּ לְהֵפֶךְ מַמָּשׁ –

לְטוֹבַת הָאָדָם שֶׁיִּתְגַּבֵּר עָלֶיהָ וִינַצְּחֶנָּה, כִּמְשַׁל הַזּוֹנָה שֶׁבַּזֹּהַר הַקָּדוֹשׁ

Az előző fejezetekben az Álter Rebbe részletesen kifejtette a zsidó isteni lelkének összetételét, a lélek tíz fakultásával és három ruhájával, valamint beszélt az emberi állati lelkéről, és arról, hogy annak ereje és ruhái a tisztálatan klipákból erednek. Ebben a fejezetben az Alter Rebbe a zsidóban e két lélek között vívott harcot tárgyalja.

A klipát nogából származó állati lélek lakhelye minden zsidóban, vagyis az a hely, ahol az állati lélek (nefes habehámit) lakik és a legnyilvánvalóbb, a szívben van, mivel, mint az előző fejezetekben említettük, az állati lélek túlnyomórészt érzelmi jellegű, és a szív az érzelmek székhelye.

Pontosabban, az állati lélek lakhelye a bal kamrában van, mivel az tele van vérrel, és meg van írva: „Mert a vér a lélek”¹- ami arra utal, hogy a szív vérrel teli kamrájában, a bal kamrában lakik.

Mivel az állati lélek a szívben lakozik, így minden vágy, dicsekvés, harag és hasonló [szenvedély] a szívben van és ezek az érzések a szívből terjednek az egész testben, onnan pedig felemelkedik a fejben lévő agyba is, hogy gondolkodjon és elmélkedjen rajtuk, és ravasz legyen általuk, ahogyan a vér is a szívből ered, és a szívből kering minden szervbe, és a fejben lévő az agyba is eljut.

A vérbe öltözött lélek a szívben marad, és onnan terjed ki, hogy áthassa az ember egész testét. Így az állati lélek esetében az „agy" (az értelmi képességek) is, ahelyett, irányítaná a szívet, csupán reagál rá, és csak eszközként szolgál a szív vágyainak megvalósításához.

Az isteni lélek lakhelye azonban a fejben lévő agyban van, és onnan terjed ki az összes végtagra, az isteni lélek alapvetően intellektuális, márpedig az agy az értelem „lakhelye”, illetve a szívben is lakozik, a jobb kamrában, ahol nincs vér, ahogyan írva van: „A bölcs ember szíve - vagyis az isteni lélek (szemben az állati lélekkel; pontosabban: a rossz ösztönnel a jobbján van”.² 

Látjuk tehát, hogy az isteni lélek nemcsak az agyban, hanem a szív jobb kamrájában is lakozik.

Az állati lélekről beszélve, az Alter Rebbe ismét a szívet emeli ki a többi szerv közül; miután azt mondta, hogy az isteni lélek minden szervre kiterjed, külön megemlíti a szívet: "és a szívben is". Mert ellentétben a többi szervvel, amelyekben csupán az isteni lélek kiterjedése nyilvánul meg, a szívben maga az isteni lélek (vagyis annak érzelmi képességei) nyilatkozik meg.

Ez, az isteni lélek szívének kinyilatkoztatása, mely az agyban lakozik, az ember tüzes szeretete Isten iránt, amely a chochmá erejét kihasználó, az értelmes emberek szívében lángol fel, akik a biná (megértés) képességét használva értik és gondolkodnak, és megértik az adott ügyet annak minden részletében, az agyuk tudásával, azaz a dáát (tudás) képességével, amelynek segítségével képesek elmélyedni egy adott kérdésben. Így lángol fel a szeretet azok szívében, akik a chochmá, biná és dáát mindhárom képességét használják, olyan ügyekben, amelyek ezt a szeretetet ébresztik, azaz Isten nagyságának vizsgálatában.

Ahogy a harmadik fejezetben kifejtettük ugyanis, Isten nagyságának megértése arra késztet, hogy szeressük Őt. Ez a szeretet tehát az isteni léleknek az agyból a szívbe való behatolásának egyik példája.

Hasonlóképpen: Egy másik, mélyebb módja annak, ahogyan a szív érzelmei kifejezik az isteni lélek jelenlétét az agyban: a szív örömét Isten szépségének és dicsőségének nagysága (felfogása) láttán; az öröm, amely akkor ébred, amikor az isteni lélek intellektusa, amelyet az Álter Rebbe a Prédikátor könyvéből kölcsönözve úgy ír le, hogy a bölcs ember szeme „a fejében van”³ , vagyis az agyban, amely a bölcsességet (chochmá) és a megértést (biná) rejti - amikor ezek a „szemek”, azaz az értelmi képességek figyelmesen nézik a Király dicsőségét és az Ő kifürkészhetetlen, végtelen és határtalan nagyságának szépségét, akkor a szív örvendezik és boldog, amint azt máshol, e könyv egy másik fejezetében elmagyarázzuk. 

Az elme „szemével” való megfigyelés azt jelenti, hogy az ember nemcsak megérti Isten nagyságát, hanem érzékeli is - mintha a saját szemével látná. Az ilyen észlelés nagy örömet ébreszt az ember szívében, és ez az öröm, akárcsak a korábban említett szeretet, az agyban lakó isteni lélek intellektusának közvetlen eredménye és megnyilvánulása. 

Ugyan így, a szívben lévő más szent érzelmek is, mint például az Istenfélelem és hasonlók, az agyban lévő chábád (chochmá - bölcsesség, biná – megértés és dáát - tudás) irányából erednek.

Az Alter Rebbe tehát megállapította, hogy az emberben lakozó két lélek mindegyikének megvan a maga különálló lakhelye és működési módja. De ne jussunk arra a következtetésre, hogy a két lélek a saját ügyeit intézi, és nem avatkozik vagy foglalkozik a másikéval:

Meg van azonban írva: "Az egyik nemzet győzedelmeskedik a másik nemzet felett”.⁴

A testet ugyanis "kis városnak" nevezik. A két lélek az ember testéhez viszonyítva olyan, mint két király, akik háborút vívnak egy városért, amelyet mindegyikük meg akar hódítani és uralni akar, ugyanakkor mindezt a lakosság beleegyezésével akarja.

Vagyis mindkét király saját akarata szerint akarja irányítani a lakosait, hogy azok engedelmeskedjenek neki mindenben, amit rájuk szab. 

Ugyanígy a két lélek, az isteni lélek és az létezést éltető állati lélek - amely a kelipából ered, így tehát az isteni lélek ellentéte - háborút vív egymás ellen a testért és annak minden szervéért, mivel a test a városhoz, a szervek pedig annak lakóihoz hasonlatosak.

Az isteni lélek akarata és vágya az, hogy egyedül ő uralkodjon az ember felett és irányítsa őt, hogy minden szerv az ő irányításának legyen alávetve, követve és engedelmeskedve az ő diktátumainak, sőt, hogy teljesen átadják magukat neki, azaz ne csak egyszerűen engedelmeskedjenek neki, hanem akaratukat is adják át neki, és még jobban vágyik arra, hogy az összes szerv „szekérré" váljon számára.

Az isteni lélek azt kívánja, hogy a test szervei ne csak az akaratukat adják át neki - ami azt jelenti, hogy valóban van saját akaratuk, bár az át van adva a léleknek - hanem azt is kívánja, hogy ne legyen más akaratuk, mint az övé - hasonlóan a szekérhez, amelynek nincs önálló akarata, hanem csupán a vezetőjének eszköze.

Hovatovább, az isteni lélek azt kívánja, hogy a szervek a tíz képessége és a fent említett három ruhája, a gondolkodás, a beszéd és a cselekvés számára is kifejezőeszközt jelentsenek számára, amelyek mindegyike a test részeit öltözteti, 

Az, hogy a test az isteni lélek szolgálatába álljon, nem zárja ki, hogy alkalmanként az állati lelket is szolgálja. Az Álter Rebbe ezért hozzáteszi a következő mondatot: „az egész testet kizárólag az isteni léleknek kell áthatnia”, hangsúlyozva az isteni lélek azon vágyát, hogy a testet kizárólagosan a kifejezés eszközeként használja, nem hagyva helyet az állati lélek képességeinek és ruháinak.

Isten ments, hogy idegen átjárjon át rajtuk - a szerveken-, azaz az állati lélek semmiféle befolyást ne gyakoroljon a testre. 

Az előbb az Álter Rebbe arról beszélt, hogy az emberben lakozó isteni lélek miként igyekszik dominanciát szerezni a test egésze felett, ezután áttekinti, hogy mely szervek adnának kifejezést az isteni lélek egyes sajátos képességének vagy ruhájának.

Mindez azt jelenti, hogy a három agyat - az agy három részét, amelyek megfelelnek a három értelmi képességnek: az értelem, felfogás és bölcsesség - áthatja az isteni lélek chochmá, biná és dáát-ja, nevezetesen a chochmá és biná képességeinek alkalmazásában az Istenség megértésére, az Ő kifürkészhetetlen és végtelen nagyságának e két képességgel való mérlegelésével; ennek eredménye – a dáát, azaz bölcsesség által – az Istenfélelem az ember agyával és az Istentől való rettegés, az ember szívével, ebből születik majd az Isten iránti szeretet is, amely lángként ég a szívében.  

Lelke szomjazni fog és epedni fog a vágytól és az elköteleződéstől, hogy teljes szívével, lelkével és erejével nagyon ragaszkodjon az áldott Éjn Szofhoz (Végtelen) - ahogy írva van: „És szeresd az Örökkévalót, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből”⁵

A „teljes szívedből" azt jelenti, hogy a szív tele van Isten szeretetével; a „teljes lelkedből" azt jelenti, hogy a szeretet a szíven túl a test minden részére kihat - a lábak például készséggel haladnak, hogy elvégezzenek egy micvát; a „teljes erődből” azt jelenti, hogy az ember annyira szereti Istent, hogy akár az életét is feláldozná érte.

Ez a szeretet a szív mélyéből, vagyis a jobb kamrából - az isteni lélek érzelmi képességeinek székhelyéből - fog felemelkedni.

Az a fajta szeretet, amelyre az isteni lélek vágyik, azt vonja maga után, hogy [a szív] belülről szeretettel legyen behímezve⁶ sőt, a szeretet nemcsak (úgymond) a szív „felszínén" kellene legyen, hanem a szív tele is kell legyen vele, a szeretet úgymond az egész terét elfoglalná, sőt, valóban csordultig lenne töltve - azaz a szeretet a szív bal oldali részébe is átáradna, hogy hatással legyen az állati lélek érzelmi képességeire.

[A szeretet] így elárasztaná a bal oldali részt is a szívben, hogy összezúzza a szitra áchrát; konkrétan a gonosz Víz elemét benne - az állati lélekben, vagyis a klipát nogából áradó vágyat.

Amint az első fejezetben említettük, az állati lélek Víz eleméből fakad a klipát nogából származó testi örömök iránti vágy. Az állati lélek vágyakozó szelleme az isteni lélek (Isten iránti) szeretet szellemének klipából származó megfelelője. Így az isteni lélek intenzív Istenszeretetének megvan az ereje, hogy eltiporja az állati lélek testi élvezetek utáni vágyát.

Az isteni lélek hatása az állati lélek Víz elemére az lenne, hogy megváltoztatja és átalakítja azt a világi örömök iránti vágyból Isten szeretetévé,

Ahogy írva van: [„Szeresd az Örökkévalót]... teljes szívvel”14 - amit bölcseink így értelmeznek (a szó kettős alakjának használatára alapozva -לְבָבְךָ a לִבְּךָ helyett, azaz „teljes szívvel"): "Mindkét természeteddel, a jó és a rossz ösztönnel is". 

Ennek megfelelően a rossz ösztönnek (azaz az állati lélek vágyainak) is el kell érnie az Istenszeretet szintjét, ez is része az isteni lélek tervének.

Az állati lélek vágyának Isten iránti szeretetté való átalakulása azzal jár, hogy felemelkedik az ahává rábá („bőséges szeretet") szintjére, amely szeretet még a korábban említett „erős szeretet, mint tüzes villanás” szintjét is meghaladja.

Ez a szeretetnek az a szintje, amit a Biblia áhává betáánugim („a gyönyöröket megtapasztaló szeretet") néven ír le; ez az Istenszeretet megtapasztalása, amely az eljövendő világ előíze, mivel az ember jutalma az eljövendő világban az Istenszeretetben való gyönyörködésből áll.

Ez az öröm a chochmát – bölcsességet - és intelligencia lakhelyéül szolgáló agyban érezhető, amely az intelligencia és a bölcsesség képességével arányosan gyönyörködik Isten felfogásában és megismerésében - minél jobban felfogja valaki az Istenséget, annál nagyobb az öröme.

Ez a gyönyör a Víz és a „mag" szintje, azaz a fény, amelyet az isteni lélek szentségében vetnek el, amely jóra változtatja a Víz elemét az állati lélekben, amelyből korábban a fizikai élvezetek iránti vágy származott.

Ez azt jelenti, hogy az állati lélek Víz eleme, amely korábban a fizikai élvezetek iránti vágyként fejeződött ki, most Isten iránti szeretetként fejeződik ki, miután az isteni lélek Isten iránti szeretetté alakította.

Hasonlóképpen írja az Éc Cháim, 50. portál, 3. fejezet, a Zohár nevében, hogy az állati lélek gonoszsága átalakul és tökéletes jóvá válik, mint maga a jó ösztön, amikor megfosztják „tisztátalan ruháitól", vagyis a világi örömöktől, amelyekbe eddig öltözött.

Az isteni lélek továbbá azt kívánja, hogy hasonlóképpen a szív minden más érzelmét, amelyek a félelem és a szeretet hajtásai, kizárólag Istennek szentelje.

Az isteni lélek a szíven és az agyon túl a test más szervein is uralkodni akar. Így azt szeretné ezen felül, hogy  a szájban lévő teljes beszédkészséget és az elmében lévő gondolatot kizárólag az isteni lélek gondolat- és beszédruhájával töltse meg, nevezetesen az Istenről és az Ő Tórájáról szóló gondolatokkal, amelyeket egész nap beszélne, „szája soha nem szűnne meg a tanulásból”.⁷ 

És isteni lélek arra is törekszik, hogy az ember kezében és a többi 248 szervében rejlő cselekvési képességeknek - mely képesség az isteni lélek harmadik ruhája - a micvák teljesítésével kell foglalkoznia, vagyis a cselekvőképességét kizárólag a micvák betartására kell használnia.

A klipából származó állati lélek azonban éppen az ellenkezőjére vágyik; azt kívánja, hogy a testet az ő akarata, gondolkodása, beszéde és cselekvése járja át.

De az állati lélek ezt az ember javára kívánja, hogy győzedelmeskedjen felette és legyőzze őt, mint a parázna példázatban a szent Zohárban.⁸

A Zohár által hozott, közismert példázat a következő: Egy király próbára akarta tenni egyetlen fiának erkölcsi erejét. Egy igen szép és okos asszonyt állíttatott maga elé. Elmagyarázta neki a próba célját, és megparancsolta neki, hogy tegyen meg mindent a trónörökös elcsábítására. Ahhoz, hogy a próba érvényes legyen, a nőnek - akit a herceg minden bizonnyal prostituáltnak vél majd - minden báját és ravaszságát be kellett vetnie anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is elárulná küldetését. Bármilyen hiba a részéről engedetlenséget és a küldetése kudarcát jelentette volna. Miközben azonban minden csábító erejét beveti, mind a nő, és persze főleg a király, belülről azt kívánja, hogy a herceg ne engedjen neki, hiszen azt remélik, hogy a herceg erkölcsisége igen erős.

Így van ez a mi esetünkben is: a klipá, miközben próbára teszi az embert, azt kívánja, hogy az ember legyőzze, és ne engedje magát tévútra vezetni. Az egész csel kizárólag az ember javát szolgálja.

1. 5Mózes 12:23
2. Prédikátor 4:13
3. Prédikátor 2:14
4. 1Mózes 25:23
5. 5Mózes 6:5
6. Énekek éneke 3:10 alapján
7. Bava Meciá 86a
8. Zohár II, 163a