Tánjá - Likuté Ámárim

וְהִנֵּה, מִדַּת הַבֵּינוֹנִי, הִיא מִדַּת כָּל אָדָם וְאַחֲרֶיהָ כָּל אָדָם יִמְשׁוֹךְ

שֶׁכָּל אָדָם יָכוֹל לִהְיוֹת בֵּינוֹנִי בְּכָל עֵת וּבְכָל שָׁעָה

כִּי, הַבֵּינוֹנִי אֵינוֹ מוֹאֵס בְּרָע

שֶׁזֶּהוּ דָּבָר הַמָּסוּר לַלֵּב

וְלֹא כָּל הָעִתִּים שָׁווֹת

אֶלָא "סוּר מֵרַע וַעֲשֵׂה טוֹב", דְּהַיְינוּ בְּפוֹעַל מַמָּשׁ, בְּמַעֲשֶׂה דִּבּוּר וּמַחֲשָׁבָה,

שֶׁבָּהֶם הַבְּחִירָה וְהַיְכוֹלֶת וְהָרְשׁוּת נְתוּנָה לְכָל אָדָם

לַעֲשׂוֹת וּלְדַבֵּר וְלַחֲשׁוֹב גַּם מַה שֶּׁהוּא נֶגֶד תַּאֲוַת לִבּוֹ וְהֶפְכָּהּ מַמָּשׁ

כִּי גַּם בְּשָׁעָה שֶׁהַלֵּב חוֹמֵד וּמִתְאַוֶּה אֵיזוֹ תַּאֲוָה גַשְׁמִיִּית בְּהֶיתֵּר אוֹ בְּאִיסּוּר חַס וְשָׁלוֹם

יָכוֹל לְהִתְגַּבֵּר וּלְהַסִּיחַ דַּעְתּוֹ מִמֶּנָּה לְגַמְרֵי, בְּאָמְרוֹ לְלִבּוֹ

אֵינֶנִּי רוֹצֶה לִהְיוֹת רָשָׁע אֲפִילוּ שָׁעָה אַחַת

כִּי אֵינֶנִּי רוֹצֶה לִהְיוֹת מוּבְדָּל וְנִפְרָד חַס וְשָׁלוֹם מֵה' אֶחָד בְּשׁוּם אוֹפֶן, כְּדִכְתִיב: "עֲוֹנוֹתֵיכֶם מַבְדִּילִים וְגוֹ'"

רַק אֲנִי רוֹצֶה לְדָבְקָה בוֹ נַפְשִׁי רוּחִי וְנִשְׁמָתִי, בְּהִתְלַבְּשָׁן בִּשְׁלֹשָׁה לְבוּשָׁיו יִתְבָּרֵךְ

שֶׁהֵם: מַעֲשֶׂה דִּבּוּר וּמַחֲשָׁבָה בַּה' וְתוֹרָתוֹ וּמִצְוֹתָיו

מֵאַהֲבָה מְסוּתֶּרֶת שֶׁבְּלִבִּי לַה', כְּמוֹ בְּלֵב כְּלָלוּת יִשְׂרָאֵל שֶׁנִּקְרְאוּ "אוֹהֲבֵי שְׁמֶךָ"

וַאֲפִילוּ קַל שֶׁבְּקַלִּים יָכוֹל לִמְסוֹר נַפְשׁוֹ עַל קְדוּשַּׁת ה', וְלֹא נוֹפֵל אָנֹכִי מִמֶּנּוּ בְּוַדַּאי

אֶלָּא שֶׁנִּכְנַס בּוֹ רוּחַ שְׁטוּת, וְנִדְמֶה לוֹ שֶׁבַּעֲבֵירָה זוֹ עוֹדֶנּוּ בְּיַהֲדוּתוֹ וְאֵין נִשְׁמָתוֹ מוּבְדֶּלֶת מֵאֱלֹהֵי יִשְׂרָאֵל

וְגַם, שׁוֹכֵחַ אַהֲבָתוֹ לַה' הַמְסוּתֶּרֶת בְּלִבּוֹ

אֲבָל אֲנִי, אֵינֶנִּי רוֹצֶה לִהְיוֹת שׁוֹטֶה כָּמוֹהוּ לִכְפּוֹר הָאֱמֶת

מַה שֶּׁאֵין כֵּן בְּדָבָר הַמָּסוּר לַלֵּב, דְּהַיְינוּ, שֶׁיְּהֵא הָרָע מָאוּס מַמָּשׁ בַּלֵּב וְשָׂנאוּי

בְּתַכְלִית שִׂנְאָה – אוֹ אֲפִילוּ שֶׁלֹּא בְּתַכְלִית שִׂנְאָה –

הִנֵּה זֶה, אִי אֶפְשָׁר שֶׁיִּהְיֶה בֶּאֱמֶת לַאֲמִיתּוֹ, אֶלָּא עַל יְדֵי גּוֹדֶל וְתוֹקֶף הָאַהֲבָה לַה', בִּבְחִינַת "אַהֲבָה בְּתַּעֲנוּגִים", לְהִתְעַנֵּג עַל ה׳

מֵעֵין עוֹלָם הַבָּא

וְעַל זֶה אָמְרוּ רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה: "עוֹלָמְךָ תִּרְאֶה בְּחַיֶּיךָ כוּ'"; וְאֵין כָּל אָדָם זוֹכֶה לָזֶה, כִּי זֶהוּ כְּעֵין קִבּוּל שָׂכָר

וּכְדִכְתִיב: "עֲבוֹדַת מַתָּנָה אֶתֵּן אֶת כְּהוּנַּתְכֶם וְגוֹ'"

כְּמוֹ שֶׁנִּתְבָּאֵר בְּמָקוֹם אַחֵר

וְלָכֵן אָמַר אִיּוֹב: "בָּרָאתָ צַדִּיקִים כוּ'"

וְכִדְאִיתָא בַּתִּיקּוּנִים, שֶׁיֵּשׁ בְּנִשְׁמוֹת יִשְׂרָאֵל כַּמָּה מִינֵי מַדְרֵגוֹת וּבְחִינוֹת

חֲסִידִים, גִּבּוֹרִים הַמִּתְגַּבְּרִים עַל יִצְרָם, מָארֵי תוֹרָה, נְבִיאִים כוּ', צַדִּיקִים כוּ', עַיֵּין שָׁם

וּבָזֶה יוּבַן כֶּפֶל לְשׁוֹן הַשְּׁבוּעָה: "תְּהִי צַדִּיק, וְאַל תְּהִי רָשָׁע"

דְּלִכְאוֹרָה תָּמוּהַּ, כִּי מֵאַחַר שֶׁמַּשְׁבִּיעִים אוֹתוֹ "תְּהִי צַדִּיק", לָמָּה צְרִיכִים לְהַשְׁבִּיעוֹ עוֹד שֶׁלֹּא יִהְיֶה רָשָׁע

אֶלָּא, מִשּׁוּם שֶׁאֵין כָּל אָדָם זוֹכֶה לִהְיוֹת צַדִּיק, וְאֵין לָאָדָם מִשְׁפַּט הַבְּחִירָה בָּזֶה כָּל כָּךְ, לְהִתְעַנֵּג עַל ה' בֶּאֱמֶת, וְשֶׁיִּהְיֶה הָרָע מָאוּס מַמָּשׁ בֶּאֱמֶת

וְלָכֵן מַשְׁבִּיעִים שֵׁנִית "אַל תְּהִי רָשָׁע" עַל כָּל פָּנִים

שֶׁבָּזֶה – מִשְׁפַּט הַבְּחִירָה וְהָרְשׁוּת נְתוּנָה לְכָל אָדָם

לִמְשׁוֹל בְּרוּחַ תַּאֲוָתוֹ שֶׁבְּלִבּוֹ וְלִכְבּוֹשׁ יִצְרוֹ, שֶׁלֹּא יִהְיֶה רָשָׁע אֲפִילוּ שָׁעָה אַחַת כָּל יָמָיו

בֵּין בִּבְחִינַת "סוּר מֵרָע", בֵּין בִּבְחִינַת "וַעֲשֵׂה טוֹב", – וְ"אֵין טוֹב אֶלָּא תוֹרָה"

דְּהַיְינוּ תַּלְמוּד תּוֹרָה שֶׁכְּנֶגֶד כּוּלָּן

אַךְ אַף־עַל־פִּי־כֵן, צָרִיךְ לִקְבּוֹעַ לוֹ עִתִּים גַּם כֵּן לָשִׁית עֵצוֹת בְּנַפְשׁוֹ לִהְיוֹת מוֹאֵס בְּרָע

כְּגוֹן, בַּעֲצַת חֲכָמֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה: "אִשָּׁה – חֵמֶת מְלֵאָה צוֹאָה כוּ'", וּכְהַאי גַּוְונָא

וְכֵן כָּל מִינֵי מַטְעַמִּים וּמַעֲדַנִּים נַעֲשִׂים כָּךְ: חֵמֶת מָלֵא כוּ'

וְכֵן כָּל תַּעֲנוּגֵי עוֹלָם הַזֶּה, הֶחָכָם רוֹאֶה הַנּוֹלָד מֵהֶן, שֶׁסּוֹפָן לִרְקוֹב וְלִהְיוֹת רִמָּה וְאַשְׁפָּה

וְהַהֵפֶךְ, לְהִתְעַנֵּג וְלִשְׂמוֹחַ בַּה' – עַל יְדֵי הִתְבּוֹנְנוּת בִּגְדוּלַּת אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא כְּפִי יְכוֹלְתּוֹ

אַף שֶׁיּוֹדֵעַ בְּנַפְשׁוֹ שֶׁלֹּא יַגִּיעַ לְמַדְרֵגָה זוֹ בֶּאֱמֶת לַאֲמִיתּוֹ – כִּי אִם בְּדִמְיוֹנוֹת –

אַף־עַל־פִּי־כֵן, הוּא יַעֲשֶׂה אֶת שֶׁלּוֹ, לְקַיֵּים אֶת הַשְּׁבוּעָה שֶׁמַּשְׁבִּיעִים "תְּהִי צַדִּיק"

וַה' יַעֲשֶׂה הַטּוֹב בְּעֵינָיו

וְעוֹד

שֶׁהַהֶרְגֵּל עַל כָּל דָּבָר – שִׁלְטוֹן, וְנַעֲשֶׂה טֶבַע שֵׁנִי

וּכְשֶׁיַּרְגִּיל לְמָאֵס אֶת הָרָע – יִהְיֶה נִמְאָס קְצָת בֶּאֱמֶת

וּכְשֶׁיַּרְגִּיל לְשַׂמֵּחַ נַפְשוֹ בַּה' עַל יְדֵי הִתְבּוֹנְנוּת בִּגְדוּלַּת ה'

הֲרֵי בְּאִתְעָרוּתָא דִלְתַתָּא אִתְעָרוּתָא דִלְעֵילָּא, וְכוּלֵּי הַאי וְאוּלַי יֵעָרֶה עָלָיו רוּחַ מִמָּרוֹם

וְיִזְכֶּה לִבְחִינַת רוּחַ מִשֹּׁרֶשׁ אֵיזֶה צַדִּיק שֶׁתִּתְעַבֵּר בּוֹ – לַעֲבוֹד ה' בְּשִׂמְחָה אֲמִיתִּית

כְּדִכְתִיב: "שִׂמְחוּ צַדִּיקִים בַּה'"

וְתִתְקַיֵּים בּוֹ בֶּאֱמֶת הַשְּׁבוּעָה שֶׁמַּשְׁבִּיעִים: "תְּהִי צַדִּיק“

Az előző fejezetekben az Alter Rebbe elmagyarázta, hogy bár a bénonit gondolatban, beszédben illetve cselekedetben nem szennyezi be bűn, állati lelkének belső gonoszsága elég erős marad ahhoz, hogy kívánja a bűnöket. Az, hogy ezek a vágyak nem jutnak gyakorlati kifejezésre, csak annak köszönhető, hogy az isteni lélek az Égből kapott segítséggel megfékezi a vágyakat.

A bénoni szintjét minden ember elérheti; és mindenkinek törekednie kell rá, ha még nem érte el, és nem szabad azt gondolnia, hogy elérhetetlen, ugyanis minden ember bármikor és minden órában lehet bénoni, hiszen a bénoni nem irtózik a gonosztól; a cádiktól eltérően nem találja undorítónak és visszataszítónak a világi örömöket. Mert ez a szívre bízott dolog, és amint azt korábban elmagyaráztuk, a bénoninak még le kell győznie a szívében lévő gonoszt; következésképpen eredendően nem gyűlöli azt.

Ráadásul, nem minden időpont egyforma.

Vannak olyan idők és helyzetek- például imádság közben -, amikor az ember szíve nyitott és befogadó; ilyenkor felébredhet az emberben a gonoszsággal szembeni ellenszenv. Máskor a szív „el lehet zárva” és spirituálisan érzéketlen, és az ember képtelen utálni a gonoszt.

A beinoni feladata sokkal inkább csak az, hogy „elforduljon a gonosztól és jót tegyen”¹, tényleges gyakorlatban - tettekben, beszédben és gondolatban. Ezekben a kérdésekben, szemben a „szív dolgaival”, minden embernek megadatik a választás, a lehetőség és a szabadság cselekedni, beszélni és gondolkodni, még azt is, ami a szíve vágyával ellentétes és élesen szemben áll vele.

Mert még akkor is, ha az ember szíve sóvárog és vágyik valamely fizikai élvezetre, legyen az megengedett, amely esetben csak a vágy kéjes természete a rossz, vagy pedig, Isten ments, olyasmire vágyik, ami tiltott, és a vágy már önmagában gonosz; bármilyen fajta vágyról legyen is szó... a bénoni legyőzheti ezt a vágyat és teljesen elterelheti róla a figyelmét azzal, hogy kijelenti magának a következőket:

Nem akarok rásá, azaz gonosz lenni – és nem akarok engedni az állati lélek csábításának - még egy pillanatra sem, mert semmiképpen sem akarom, hogy elváljak és elkülönüljek, ne adj' isten, az Egyetlen Istentől; ahogy írva van: „A ti vétkeitek elválasztanak...[titeket Istentől]”²

Ha az ember belegondol abba, hogy a bűn elválasztja Istentől, akkor arra a következtetésre jut, hogy biztosan nem akar rásává válni, hiszen ezzel megszakítja az Istennel való kapcsolatát. Ily módon az ember mindig "elfordulhat a gonosztól" és tartózkodhat a bűntől, annak dacára is, hogy a szíve vágyik rá.

Hasonlóképpen, ahhoz, hogy valaki „jót tegyen" és aktívan teljesítse a micvákat, ki kell jelentenie magának:

"Ehelyett arra vágyom, hogy egyesítsem nefesemet, ruachomat és nesámámat (a lélek három szintje) Istennel azáltal, hogy „az Ő” három ruhájába, nevezetesen Istennek, az Ő Tórájának és parancsolatainak szentelt cselekvésbe, beszédbe és gondolatba ’öltöztetem’ őket.”

"Ez az Istennel való egyesülés vágya az Isten iránti szeretetből fakad, amely a szívemben van elrejtve, bár nem érzem, ahogyan ez a szeretet megtalálható minden zsidó szívében, akiket 'a Te (Isten) Neved szerelmeseinek'³ neveznek, az Isten iránti eredendő szeretetük miatt, annak ellenére, hogy nem mindannyian érzik tudatosan ezt a szeretetet.

"Emiatt még egy kál sebekálim (a legméltatlanabb, legalacsonyabb szintű zsidó) is képes feláldozni az életét Isten szentségéért, ha - Isten őrizz - megtagadni kényszerülne Őt. Márpedig én bizonyára nem vagyok alábbvaló nála.

Amint azt a későbbi fejezetekben a Tánjá kifejti, még a legalacsonyabb szintű zsidónak is megvan az a képessége, hogy feláldozza életét Istenért. Ez a tulajdonság minden zsidó veleszületett, rejtett Istenszeretetéből fakad, amely akkor aktiválódik és ébred fel, amikor úgy érzi, hogy elszakítják Istentől. Viszont ha a kál sebekálim valóban olyan mélyen szereti Istent, hogy az életét is feláldozza érte, akkor hogy nevezhetjük kl sebekálim-nak? Ha még az ilyen ember is lelke mélyén szorosan kötődik Istenhez, ugyan miért nem tartja be a micvákat?

„Csupán arról van szó, hogy a bolondság szelleme legyőzte őt (szó szerint: „belé szállt”), ahogy Bölcseink mondják: „Senki sem vétkezik, hacsak nem győzi le a bolondság szelleme”⁴; azt képzeli, hogy e bűn elkövetése nem érinti zsidó mivoltát, és hogy lelke nem szakad el ezáltal Izrael Istenétől.”

Abban a pillanatban, amikor egy zsidó bűnt követ el, elszakad Istentől. Ha a kál sebekálim felismerné ezt, soha nem vétkezne. A „bolondság szelleme” azonban megtéveszti meg őt.

„Hasonlóképpen, a kal sebekálim elhanyagolja a pozitív micvákat, noha természetes Istenszeretete azt diktálja, hogy teljesítse azokat, mert ő is elfelejti a szívében elrejtett Istenszeretetet. Ha tudatában lenne ennek a szeretetnek, kifejezetten keresné a cselekvő parancsolatokat, hogy azok megtartása által is közelebb kerüljön Istenhez.

„Mindez a kal sebekálimra vonatkozik. De ami engem illet” - mondja magának az ember - "nem kívánok olyan bolond lenni mint ő, hogy megtagadjam az igazságot!”.

Az igazság az, hogy a bűn valóban elválasztja az embert Istentől, és hogy az embernek van egy természetes szeretete Isten iránt, ami a micvák teljesítését diktálja. „Ezeket az igazságokat” - kell mondania az embernek magában. 

Az ilyen érvek hatékonyak az ember állati lelkével való konfliktusban a gondolkodás, beszéd és cselekvés felett. A fent említett érvelést használva az ember mindig győzedelmeskedhet a gonosz felett (mind a „gonosztól való elfordulás”, mind a „jó cselekedet” terén, ahogy erre a Zsoltárok 34:14 tanít), és ezáltal az ember elérheti a bénoni szintjét. 

Más azonban a helyzet a szívre bízott, azaz az ember érzéseit érintő dologgal, ami esetünkben azt jelenti, hogy az ember szíve valóban irtózik és megveti azt a rosszat, amire most vágyik, akár abszolút gyűlölettel, ahogy a tökéletes cádik teszi, akár nem teljesen, ahogy a tökéletlen cádik.

 Ezt nem lehet teljes igazságban elérni, csak az Isten iránti intenzív szeretetnek azon szintjén keresztül, amelyet "gyönyöröket megtapasztaló szeretetnek" neveznek, és amely az istenszeretetben való gyönyörködésből áll, az eljövendő világ boldogságához hasonlít, amelyről Bölcseink azt mondják, hogy a lelkek „az Isteni Jelenlét ragyogásában fognak sütkérezni”. Csak az ilyen „gyönyöröket megtapasztaló szeretet” teremtheti meg a rossz iránti gyűlöletet, amint azt az előző fejezetekben kifejtettük.

Arra vonatkozóan, aki ezt „az örömök szeretetét” tapasztalja, Bölcseink azt mondták: „Még életedben meglátod a jutalmadat az eljövendő világban”.⁵ Nem minden ember kiváltsága, hogy elérje ezt az állapotot, mert ez a fentről kapott jutalom természetéből fakad, és jutalmat csak kapni lehet, elvenni nem.

Ahogy írva van: „Én (Isten) adom (neked) papi szolgálatodat ajándékba”⁶, és ahogy meg van magyarázva máshol. 

A cádik szintje nem minden ember számára elérhető, hiszen ez attól függ, hogy az ember mennyire irtózik a gonosztól, ami viszont attól függ, hogy megtapasztalja-e azt szeretetet, amely Isten ajándéka. A bénoni szintje azonban mindenki számára elérhető.

Ezt szem előtt tartva az Alter Rebbe tisztázza azt a talmudi idézetet, amely szerint Jób azt mondja Istennek: „Te teremtetted a cádikokat (igaz embereket), Te teremtetted a rásákat (gonosz embereket)”. A Tánjá első fejezetében az Alter Rebbe azt kérdezte: Hogyan lehet azt mondani, hogy Isten „teremtett” igaz és gonosz embereket? Ha az ember gonosz, az a saját döntéséből van így. Isten csak azt rendeli el, hogy az ember okos vagy ostoba, erős vagy gyenge stb. legyen, azt nem, hogy az ember igaz vagy gonosz lesz-e, mert ezzel az ember választási szabadságát tagadná meg.

Ezért mondja Jób, hogy „teremtettél cádikokat”.

Ezek szerint a cádikok lelke, mivel igen ritka, valójában Isten döntése. Azonban a bénoni szintjének elérése szabad akarat kérdése (azzal a ténnyel, hogy Jób azt is mondja, hogy Isten „rásákat teremtett”, a Tánjá a 27. fejezetben foglalkozik.) 

Ahogyan a Tikkunei Zohár is megállapítja, a zsidó lelkekben sok szint és fokozat van: Például jámbor emberek (chászidok), erős emberek (gibborim), akik úrrá lesznek gonosz hajlamukon, a Tóratudósok, próféták... cádikok, és így tovább. Ezt a kérdést nézd meg ott.

Most már megérthetjük a minden zsidónak születése előtt tett eskü ismétlődő megfogalmazását: „Legyél cádik, és ne legyél rásá". Hiszen ez a megfogalmazás első pillantásra rejtélyesnek, redundánsnak tűnik: ha már egyszer felszólították arra, hogy „legyen cádik”, ami egyértelműen arra utal, hogy ne legyen gonosz, miért kell újra megkérni arra, hogy ne legyen rásá?

A válasz az, hogy mivel nem mindenkinek adatik meg az a kiváltság, hogy cádikká váljon, és az embernek nincs meg a választás lehetősége ebben a kérdésben - hogy tudniillik megtapasztalja az igazi örömöt Istenben és ténylegesen és igazán irtózzék a gonosztól - következésképpen mindenkinek másodszor is meg kell esküdnie, hogy tudniiliik mindenesetre „ne légy rásá".

Ezt illetően (hogy az ember ne legyen rásá, azaz gonosz), a választás és a szabadság joga minden embernek megadatott, hogy uralja a szívében lévő vágyak szellemét, és legyőzze a természetét, hogy egész életében egyetlen pillanatra se legyen gonosz.

Ez vonatkozik mind a „gonosztól való elfordulásra” – azaz a tórai tilalmaktól való tartózkodásra, mind pedig a „jó tevésre” – azaz a Tóra tevőleges parancsolatainak megtartására és különösen a Tóra-tanulás micvája, amelyet kifejezetten „jónak” nevezünk,  ahogy Bölcseink mondják: „Nincs más jó, mint a Tóra”⁸, ami pedig a Tóratanulásra vonatkozik, hiszen az felér mindennel, azaz olyan fontos, mint más micvák együtt.

Mindazonáltal, bár azt mondtuk, hogy nem minden ember képes irtózni a gonosztól és elérni a "gyönyörök szeretetét", ami egy cádikra jellemző – márpedig itt egy bénoniról van szó -, mégis, az embernek ki kell jelölnie időt, hogy keressen magának eszközöket a gonosztól való irtózásra - azaz a világi örömök megvetésére.

Például, [követve] bölcseink tanácsát a nők iránti vágy leküzdéséről, gondolkodjunk el szavaikon: „A nő egy mocsokkal teli edény”⁹ és hasonlókon.

Ugyanígy megtanulhatjuk megvetni a falánkságot, ha elgondolkodunk azon, hogy minden finomság és csemege hasonlóképpen „pazarlással teli edényekké” válik.

Ugyanígy e világ minden örömével kapcsolatban: „a bölcs ember előre látja, mi lesz belőlük”;¹⁰ végül elrohadnak, férgekké és hulladékká válnak. Az evilági örömök ideiglenesek, szemben a Tórával, mely az örökkévalóságot építi.

Ellenkezőleg! Az embernek arra kell nevelnie magát, hogy gyönyörködjön és örüljön Istenben azáltal, hogy legjobb képességei szerint elmélkedik az áldott Éjn Szof (Végtelen) nagyságáról. 

Jól tudja, hogy a gonoszságtól való irtózásnak és az Istenfélelemben való gyönyörködésnek ezt a fokát nem fogja ténylegesen elérni a legteljesebb igazsággal, hanem csak képzeletben.

Mindazonáltal meg kell tennie a maga kötelességét, hogy megtartsa a fogadott esküt, hogy "Legyen cádik és ne legyen rásá”, és Isten azt teszi majd, amit jónak lát - akár megadja neki a cádik szintjét, akár nem. 

Továbbá, a cádik utánzása a gonosz utálatában és az Istenben való gyönyörködésben egy másik előnnyel is jár a bénoni számára:

„A megszokás minden kérdésben uralkodik”¹¹ és másodlagos természetté válik. Ezért, ha valaki hozzászokik ahhoz, hogy utálja a gonoszt, akkor bizonyos mértékig valóban utálatosnak fogja találni azt. És amikor megszokja, hogy örvendezzen Istenben az Ő nagyságán való elmélkedés által, akkor, azon az elven, hogy „az ember lenti ébredése megfelelő ébredést hoz magával odafent”, talán mindezen erőfeszítései után, „egy szellem (ruach) fog leszállni rá fentről”¹² és megadatik neki, hogy a ruách (lelki szintje), amely valamelyik cádik lelkéből ered, „megtermékenyül” benne, hogy igaz örömmel szolgálhassa Istent.

Ahogy írva van: „Örvendjetek igazak (cádikok) Istenben!”

A kabbala beszél arról, hogy a cádik lelke  képes „megtermékenyíteni” egy másik lelkét annak képességeivel, hogy az utóbbi úgy szolgálhassa Istent, mint a cádik. (Ez a koncepció némileg hasonlít a gilgul koncepciójához – amely szerint előfordulhat, hogy egy lelket valamilyen tárgyhoz vagy állathoz, vagy egy másik emberhez csatolnak, azzal a különbséggel, hogy a gilgul esetében a lélek ahhoz a testhez van láncolva és uralja azt, amelyhez hozzácsatolódik, míg a „megtermékenyítés” esetében nem; a cádik lelke csupán megerősített szellemi töltetként szolgál a befogadó lélek számára.

Esetünkben a bénoni lelkének a (cádik lelkéből származó) ruáchja „megtermékenyíti” és lehetővé teszi a bénoninak, hogy olyan örömöt éljen át Istenben, amit magától nem tudna elérni.

Ily módon az eskü, amely arra kötelezi őt, hogy „cádik legyen”, valóban teljesülni fog.

1. Zsoltárok 34:15
2. Jesájá 59:2
3. Zsoltárok 3:12
4. Szota 3a
5. Bráchot 14a
6. 4Mózes 18:7
7. Tikuné Zohár 1b
8. Bráchot 5a
9. Sábát 152a
10. Támid 12a alapján
11. Zohár II. 135b
12. Jesájá 32:15 alapján
13. Zsoltárok 97:12