Tánjá - Likuté Ámárim

וְהַבֵּינוֹנִי, הוּא שֶׁלְּעוֹלָם אֵין הָרָע גּוֹבֵר כָּל כָּךְ לִכְבּוֹשׁ אֶת הָעִיר קְטַנָּה

לְהִתְלַבֵּשׁ בַּגּוּף לְהַחֲטִיאוֹ

דְּהַיְינוּ, שֶׁשְּׁלֹשָׁה לְבוּשֵׁי נֶפֶשׁ הַבַּהֲמִית, שֶׁהֵם מַחֲשָׁבָה דִּבּוּר וּמַעֲשֶׂה שֶׁמִּצַּד הַקְּלִיפָּה

אֵין גּוֹבְרִים בּוֹ עַל נֶפֶשׁ הָאֱלֹהִית לְהִתְלַבֵּשׁ בַּגּוּף

בַּמּוֹחַ וּבַפֶּה וּבִשְׁאָר רַמַ"ח אֵבָרִים, לְהַחֲטִיאָם וּלְטַמְּאָם חַס וְשָׁלוֹם

רַק שְׁלֹשָׁה לְבוּשֵׁי נֶפֶשׁ הָאֱלֹהִית הֵם לְבַדָּם מִתְלַבְּשִׁים בַּגּוּף, שֶׁהֵם מַחֲשָׁבָה דִּבּוּר וּמַעֲשֶׂה שֶׁל תַּרְיַ"ג מִצְוֹת הַתּוֹרָה

וְלֹא עָבַר עֲבֵירָה מִיָּמָיו וְלֹא יַעֲבוֹר לְעוֹלָם

וְלֹא נִקְרָא עָלָיו שֵׁם "רָשָׁע" אֲפִילוּ שָׁעָה אַחַת וְרֶגַע אֶחָד כָּל יָמָיו

אַךְ מַהוּת וְעַצְמוּת נֶפֶשׁ הָאֱלֹהִית, שֶׁהֵן עֶשֶׂר בְּחִינוֹתֶיהָ

לֹא לָהֶן לְבַדָּן הַמְּלוּכָה וְהַמֶּמְשָׁלָה בָּעִיר קְטַנָּה

כִּי אִם בְּעִתִּים מְזוּמָּנִים, כְּמוֹ בִּשְׁעַת קְרִיאַת שְׁמַע וּתְפִלָּה

שֶׁהִיא שְׁעַת מוֹחִין דְּגַדְלוּת לְמַעְלָה

וְגַם לְמַטָּה הִיא שְׁעַת הַכּוֹשֶׁר לְכָל אָדָם

שֶׁאָז מְקַשֵּׁר חָכְמָה־בִּינָה־דַּעַת שֶׁלּוֹ לַה' –

לְהַעֲמִיק דַּעְתּוֹ בִּגְדוּלַּת אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא

וּלְעוֹרֵר אֶת הָאַהֲבָה כְּרִשְׁפֵּי אֵשׁ בֶּחָלָל הַיְמָנִי שֶׁבְּלִבּוֹ

לְדָבְקָה בוֹ בְּקִיּוּם הַתּוֹרָה וּמִצְוֹתֶיהָ מֵאַהֲבָה

שֶׁזֶּהוּ עִנְיָן הַמְבוֹאָר בִּקְרִיאַת שְׁמַע דְּאוֹרַיְיתָא

וּבִרְכוֹתֶיהָ שֶׁלְּפָנֶיהָ וּלְאַחֲרֶיהָ שֶׁהֵן מִדְּרַבָּנָן – הֵן הֲכָנָה לְקִיּוּם הַקְּרִיאַת־שְׁמַע, כְּמוֹ שֶׁנִּתְבָּאֵר בְּמָקוֹם אַחֵר

וְאָז, הָרָע שֶׁבֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי כָּפוּף וּבָטֵל לַטּוֹב הַמִּתְפַּשֵּׁט בֶּחָלָל הַיְמָנִי מֵחָכְמָה־בִּינָה־דַּעַת שֶׁבַּמּוֹחַ הַמְקוּשָּׁרִים בִּגְדוּלַּת אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא

אֲבָל אַחַר הַתְּפִלָּה, בְּהִסְתַּלְּקוּת הַמּוֹחִין דְּגַדְלוּת אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא, הֲרֵי הָרָע חוֹזֵר וְנֵיעוֹר בֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי, וּמִתְאַוֶּה תַּאֲוָה לְתַאֲוֹת עוֹלָם הַזֶּה וְתַעֲנוּגָיו.

רַק מִפְּנֵי שֶׁלֹּא לוֹ לְבַדּוֹ מִשְׁפַּט הַמְּלוּכָה וְהַמֶּמְשָׁלָה בָּעִיר, אֵינוֹ יָכוֹל לְהוֹצִיא תַּאֲוָתוֹ מִכֹּחַ אֶל הַפּוֹעַל, לְהִתְלַבֵּשׁ בְּאֵבְרֵי הַגּוּף

בְּמַעֲשֶׂה דִּבּוּר וּמַחֲשָׁבָה מַמָּשׁ

לְהַעֲמִיק מַחֲשַׁבְתּוֹ בְּתַעֲנוּגֵי עוֹלָם הַזֶּה אֵיךְ לְמַלֹּאת תַּאֲוַת לִבּוֹ

כִּי הַמּוֹחַ שַׁלִּיט עַל הַלֵּב [כְּמוֹ שֶׁכָּתוּב בְּרַעְיָא מְהֵימְנָא פָּרָשַׁת פִּינְחָס] בְּתוֹלַדְתּוֹ וְטֶבַע יְצִירָתוֹ

שֶׁכָּךְ נוֹצַר הָאָדָם בְּתוֹלַדְתּוֹ, שֶׁכָּל אָדָם יָכוֹל בִּרְצוֹנוֹ שֶׁבְּמוֹחוֹ לְהִתְאַפֵּק וְלִמְשׁוֹל בְּרוּחַ תַּאֲוָתוֹ שֶׁבְּלִבּוֹ

שֶׁלֹּא לְמַלֹּאת מִשְׁאֲלוֹת לִבּוֹ בְּמַעֲשֶׂה דִּבּוּר וּמַחֲשָׁבָה

וּלְהַסִּיחַ דַּעְתּוֹ לְגַמְרֵי מִתַּאֲוֹת לִבּוֹ אֶל הַהֵפֶךְ לְגַמְרֵי

וּבִפְרָט אֶל צַד הַקְּדוּשָּׁה

כְּדִכְתִיב: "וְרָאִיתִי שֶׁיֵּשׁ יִתְרוֹן לַחָכְמָה מִן הַסִּכְלוּת, כִּיתְרוֹן הָאוֹר מִן הַחוֹשֶׁךְ"

פֵּירוּשׁ, כְּמוֹ שֶׁהָאוֹר יֵשׁ לוֹ יִתְרוֹן וּשְׁלִיטָה וּמֶמְשָׁלָה עַל הַחוֹשֶׁךְ

שֶׁמְּעַט אוֹר גַּשְׁמִי דּוֹחֶה הַרְבֵּה מִן הַחשֶׁךְ, שֶׁנִּדְחֶה מִמֶּנּוּ מֵאֵלָיו וּמִמֵּילָא

כָּךְ נִדְחֶה מִמֵּילָא סִכְלוּת הַרְבֵּה שֶׁל הַקְּלִיפָּה וְסִטְרָא אָחֳרָא שֶׁבֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי

[כְּמַאֲמַר רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה: "אֶלָּא אִם כֵּן נִכְנַס בּוֹ רוּחַ שְׁטוּת וְכוּ'"]

מִפְּנֵי הַחָכְמָה שֶׁבַּנֶּפֶשׁ הָאֱלֹהִית שֶׁבַּמּוֹחַ

אֲשֶׁר רְצוֹנָהּ לִמְשׁוֹל לְבַדָּהּ בָּעִיר, וּלְהִתְלַבֵּשׁ בִּשְׁלֹשָׁה לְבוּשֶׁיהָ הַנִּזְכָּרִים לְעֵיל, בְּכָל הַגּוּף כּוּלּוֹ כַּנִּזְכָּר לְעֵיל

שֶׁהֵם מַחֲשָׁבָה דִּבּוּר וּמַעֲשֶׂה שֶׁל תַּרְיַ"ג מִצְוֹת הַתּוֹרָה, כַּנִּזְכָּר לְעֵיל

וְאַף־עַל־פִּי־כֵן אֵינוֹ נִקְרָא "צַדִּיק" כְּלָל

מִפְּנֵי שֶׁיִּתְרוֹן הַזֶּה אֲשֶׁר לְאוֹר נֶפֶשׁ הָאֱלֹהִית עַל הַחוֹשֶׁךְ וְסִכְלוּת שֶׁל הַקְּלִיפָּה הַנִּדְחֶה מִמֵּילָא –

אֵינוֹ אֶלָּא בִּשְׁלֹשָׁה לְבוּשֶׁיהָ הַנִּזְכָּרִים לְעֵיל

וְלֹא בְּמַהוּתָהּ וְעַצְמוּתָהּ עַל מַהוּתָהּ וְעַצְמוּתָהּ שֶׁל הַקְּלִיפָּה

כִּי מַהוּתָהּ וְעַצְמוּתָהּ שֶׁל נֶפֶשׁ הַבַּהֲמִית שֶׁמֵּהַקְּלִיפָּה שֶׁבֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי – לֹא נִדְחָה כְּלָל מִמְּקוֹמוֹ בַּבֵּינוֹנִי

אַחַר הַתְּפִלָּה, שֶׁאֵין רִשְׁפֵּי אֵשׁ אַהֲבַת ה' בְּהִתְגַּלּוּת לִבּוֹ בֶּחָלָל הַיְמָנִי

כִּי אִם תּוֹכוֹ רָצוּף "אַהֲבָה מְסוּתֶּרֶת", שֶׁהִיא אַהֲבָה הַטִּבְעִית שֶׁבַּנֶּפֶשׁ הָאֱלֹהִית, כְּמוֹ שֶׁיִּתְבָּאֵר לְקַמָּן

וַאֲזַי, יָכוֹל לִהְיוֹת סִכְלוּת הַכְּסִיל הָרָע בְּהִתְגַּלּוּת לִבּוֹ בֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי

לְהִתְאַוֹּת תַּאֲוָה לְכָל עִנְיְינֵי גַּשְׁמִיּוּת עוֹלָם הַזֶּה, בֵּין בְּהֶיתֵּר בֵּין בְּאִיסּוּר חַס וְשָׁלוֹם

כְּאִלּוּ לֹא הִתְפַּלֵּל כְּלָל

אֶלָּא שֶׁבִּדְבַר אִיסּוּר אֵינוֹ עוֹלֶה בְּדַעְתּוֹ לַעֲשׂוֹת הָאִיסּוּר בְּפוֹעַל מַמָּשׁ חַס וְשָׁלוֹם

אֶלָּא הִרְהוּרֵי עֲבֵירָה הַקָּשִׁים מֵעֲבֵירָה יְכוֹלִים לִפְעוֹל לַעֲלוֹת לְמוֹחוֹ וּלְבַלְבְּלוֹ מִתּוֹרָה וַעֲבוֹדָה

וּכְמַאֲמַר רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה: "ג' עֲבֵירוֹת אֵין אָדָם נִיצּוֹל מֵהֶן בְּכָל יוֹם

הִרְהוּר עֲבֵירָה וְעִיּוּן תְּפִלָּה כוּ'

A tizenkettedik fejezetben a bénoni - a „közepes ember", aki se nem cádik, se nem rásá - fogalmát határozzuk meg. A bénoni - magyarázza az Álter Rebbe - olyan ember, akinek gyakorlati magatartását gondolkodásában, beszédében és cselekedeteiben kizárólag az isteni lélek diktálja; az az állati lélek felett áll. A bénoni ezt úgy éri el, hogy nem engedi, hogy az állati lélek bármilyen módon uralja, még a legrövidebb ideig sem, soha nem gondolkodik, nem beszél, pláne nem cselekszik bűnös módon. Egyedül az isteni lélek ruháit - nevezetesen a gondolkodást, a beszédet és a cselekvést csak a Tóra és micvák céljával - használja a bénoni.

Mindazonáltal, ami az isteni és az állati lélek lényegét illeti, vagyis az értelem és az érzelem képességeit, az isteni lélek nem uralkodik az állati lélek felett, és az utóbbi elég erős marad ahhoz, hogy vágyakat ébresszen a fizikai dolgok iránt. A bénoni azonban állandó éberséggel kordában tartja ezeket a vágyakat, és soha nem engedi nekik a gyakorlati megnyilvánulást.

A bénoni („közepes” ember) az, akiben az állati lélek gonoszsága soha nem ér el elég erőt ahhoz, hogy meghódítsa a „kis várost”, azaz a testet, amelyet egy kis városhoz hasonlítottunk, és amelyen az isteni és az állati lélek egyaránt uralkodni akar, hogy felöltözzön a testbe, és bűnt kövessen el.

Vagyis az állati lélek három „ruhája” - nevezetesen a kelipából származó gondolat, beszéd és cselekvés - azaz a tiltott gondolat, beszéd és cselekvés, amelyek életerejüket a klipából nyerik, amint azt az előző fejezetekben kifejtettük a bénoniban olyannyira alárendeltek, hogy azok nem uralkodnak benne az isteni lélek felett olyan mértékben, hogy testbe öltözzenek -(sem) az agyban (hogy az agy tiltott gondolatokat gondoljon az állati lélek gondolati ruhájával), sem a szájban hogy tiltott szavakat mondjon (ez a beszéd ruhája), sem a többi 248 szervben, hogy tiltott módon cselekedjen (ez a cselekvés ruhája) - ezek közül egyikbe sem öltözik az állati lélek ruhája, hogy bűnre késztesse és beszennyezze őket, Isten ments, hiszen ebben az esetben rásá lenne az illető, nem pedig bénoni.

Csak az isteni lélek három ruhája, egyedül ezek nyilvánulnak meg a testben, ezek a Tóra 613 parancsolatához kapcsolódó gondolat, beszéd és cselekvés. A bénoni soha nem követett el semmilyen vétséget, és soha nem is fog elkövetni; a „rásá” elnevezést soha nem alkalmazták rá, még csak átmenetileg sem, egy pillanatra sem, egész életében.

A lubavicsi Rebbe felhívja a figyelmet arra a jogosan és általános feltett kérdésre, miszerint lehetséges, hogy a bénoni csak olyan ember lehet, aki soha nem bűnözött? Nem lehetséges-e, hogy valaki a bűnbánat és az azt követő Istenszolgálat révén korábbi bűnei ellenére is elérje a bénoni szintjét? Köztudott, hogy a bűnbánat után az ember akár a cádik szintjére is felemelkedhet; akkor bizonyára nem elérhetetlen számára a bénoni szint!

A Rebbe a következőképpen válaszol erre a kérdésre:

Amikor az Alter Rebbe azt írja, hogy a bénoni soha nem vétkezett, nem arra gondol, hogy a bénoni soha nem vétkezett egész életében, hanem arra, hogy „bénoni létében” nem követett el soha bűnt. A bénoni jelenlegi lelki állapota olyan, hogy a bűnnek - a múltban és a jövőben egyaránt - nincs helye az életében. Most, ebben a „bénoni állapotban” akkor sem vétkezne, ha ugyanazoknak a kísértéseknek és próbatételeknek lenne kitéve, amelyek a múltban bűnbe vitték. Ezért igaz az a kijelentés, hogy jelenlegi állapotából nézve soha nem vétkezett. 

Hasonlóképpen, az Alter Rebbe kijelentése, miszerint a bénoni „soha nem fog vétkezni”, ugyanebben az értelemben értendő, hiszen nem lehetetlen, hogy vétkezzen; végül is nem veszíti el a szabad akaratát. Sokkal inkább, ahogyan fentebb kifejtettük, a jelenlegi állapota olyan, hogy kizárja, hogy a jövőben vétkezzen, a jövő esetleges megpróbáltatásai ellenére is.

Ugyanakkor felmerül a logikus kérdés: a bénoni igen magas szintnek tűnik. Vajon aki erre a maga szintre eljut, az nem cádik?

Az isteni lélek lényege és esszenciája azonban a tíz képessége, (az értelem három energiáját és a hét érzelmi képességet az isteni lélek „lényegének” nevezzük, szemben a lélek „ruháival” [gondolat, beszéd és cselekvés], amelyek csupán a lélek lényegi képességeinek kifejezési eszközeiként szolgálnak), melyek nem rendelkeznek egyértelmű szuverenitással és hatalommal a „kis város” - a test - felett. Ugyanis, amint azt később meglátjuk, az állati lélek is gyakorol bizonyos fokú ellenőrzést a test felett azáltal, hogy az ember szívében vágyakat ébreszt a világi élvezetek iránt, amelyek viszont tiltott gondolatokat ébresztenek az elmében. Csak bizonyos alkalmakkor uralkodik az isteni lélek teljes mértékben a bénoni felett, és az állati léleknek semmilyen hatása nincs rá, például a Smá¹ vagy az Ámidá² elmondása közben.

Ekkor, az ima idején, a felsőbbrendű értelem magasztos állapotban van – a magasabb spirituális szférákban ez a megvilágosodás ideje, ugyanígy lent - ebben a fizikai világban - az ima ideje kedvező minden ember számára, hogy felemelkedjen egy magasabb szellemi szintre. Ekkor, a Sémá elmondása vagy az ima alatt a bénoni a ChaBaD-ját - az értelmi képességeit, amelyek a chochmából, a binából és a dáátból állnak - Istenhez köti, mélyen elmélkedve az áldott Éjn Szof (a Végtelen, azaz Isten) nagyságán, és ezen elmélkedés által lángoló szeretetet ébreszt Isten iránt a szíve jobb felében; mert amint azt az előző fejezetekben elmagyaráztuk, az Isten nagyságán való elmélkedés felébreszti az Istenszeretet az ember szívében, ez a szeretet pedig arra készteti a bénonit, hogy szeretetből, a Tóra és parancsolatainak teljesítésével ragaszkodjon hozzá (Istenhez). 

Az Isten iránti szeretetnek ez az ébredése, és az ezzel együtt járó elhatározás, hogy ragaszkodjunk a Tórához és a micvákhoz, és ezáltal ragaszkodjunk hozzá (Istenhez), a Smá lényege, amely bibliai (deorájtá)² parancsolatként van előírva számunkra, hogy elmondjuk; hasonlóképpen, a rabbinikusan elrendelt (derábánán)² áldások, amelyek megelőzik és követik a Smát, előkészületek, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy beteljesítsük azt, amit a Smában mondunk, amint azt máshol elmagyaráztuk.

Ilyenkor, a Smá vagy ima alatt, amikor Isten szeretete lángol a bénoni szívében, a szív bal felében (az állati lélek fő megnyilvánulási területe) lévő rossz alá van vetve és semmivé válik a jóság (azaz Isten szeretete) előtt, amely a szív jobb felébe terjed, ahol az isteni lélek megnyilvánul, az agyban lévő ChaBaD képességekből, amelyek [meditációban] az áldott Éjn Szof nagyságához vannak kötve, és megsemmisül.

De ez az állapot csak az ima spirituálisan intenzív idején tart. Az ima után azonban, amikor az Éjn Szof, áldott legyen, intellektusának magasztos állapota elmúlik, vagyis amikor az ima által kiváltott szellemi megvilágosodás megszűnik, a szív bal oldalán lévő állati lélek gonoszsága újra felébred, és ő (a bénoni) [ismét] vágyat érez e világ vágyai és örömei iránt, mivel a bénoni állati lelkének gonoszsága az ima után is változatlanul megmarad. 

Mivel azonban az állati lélek gonoszságának nincs kizárólagos hatalma és uralma a „város” felett, mert az isteni léleknek, azaz a jónak is van szava, és nem képes ezt a vágyat a test végtagjaiba öltözve megvalósítani, hogy akaratát véghez vigye tettben, beszédben, vagy tényleges gondolatban – azaz hogy figyelmét a világi örömökre összpontosítsa azzal a céllal, hogy eszközöket találjon ki szíve vágyainak kielégítésére.

A bénoninak a világi örömök iránti vágya arra készteti, hogy a szívéből ilyen dolgokkal kapcsolatos gondolatok emelkedjenek fel az elméjébe, Ellenőrizni tudja azonban "tényleges" - azaz tudatos és akaratlagos - gondolatait úgy, hogy amint tudatára ébred a tiltott gondolatoknak, azonnal elűzi őket elméjéből, nem engedi meg magának, hogy rájuk gondoljon, és nem engedi meg magának, hogy azon gondolkodjon, hogyan valósítsa meg őket (ahogyan azt az Alter Rebbe e fejezet további részében hosszasan kifejti).

Visszatérve most arra a kijelentésére, hogy a beinoni isteni lelke kordában tartja állati lelkének vágyait, megakadályozva azok tettekben, illetve beszédben és tényleges gondolatokban történő kifejeződését, az Alter Rebbe elmagyarázza, hogy ez miért lehetséges: 

mert eredendően teremtett természeténél fogva, az agy uralkodik a szív felett (ahogyan a Rájá Mehemná című könyvben, a Pinchász hetiszakasz 2-ben meg van írva).

Az ember ugyanis születésétől fogva úgy teremtetett, hogy minden ember az agyában lévő akarat erejével - vagyis az elméje megértéséből származó akarattal - képes legyen visszafogni magát és irányítani szíve vágyainak hajtását, hogy megakadályozza, hogy szívének vágyai kifejeződjenek tettekben, szavakban és gondolatokban, amikor az elme megérti az ilyen tettekben, szavakban vagy gondolatokban rejlő rosszat, és ha az elméje úgy akarja teljesen el tudja terelni a figyelmét arról, amire a szíve vágyik, és figyelmét pontosan az ellenkező irányba tudja fordítani.

Az értelem szív felett állásának elve még akkor is igaz, ha az ember vágyainak visszafogását egyszerű logika diktálja, bármilyen szent vagy pozitív indíttatás nélkül; az elme logikájának követelése önmagában elég erős ahhoz, hogy az ember figyelmét olyan irányba terelje, amely szögesen ellentétes azzal, amire a szíve vágyik.

Márpedig, ha ez az indítékoktól függetlenül igaz, akkor különösen igaz a szentség irányába.

Amikor valaki attól a tudattól motiválva, hogy kéjes gondolatai bűnösek, míg a Tórával és micvákkal kapcsolatos gondolatok jók és dicséretesek, arra törekszik, hogy figyelmét az előbbiekről az utóbbiakra terelje, hogy indítékai szentek legyenek, akkor az elme akarata különösen hatékony a szíve és gondolatai uralásában.

Ahogy írva van: „Úgy láttam, hogy hasznosabb a bölcsesség az oktalanságnál, ahogyan hasznosabb a világosság a sötétségnél.”³ 

Ez a hasonlat azt jelenti, hogy ahogyan a fénynek felsőbbrendűsége, hatalma és uralma van a sötétség felett, így már egy kis fizikai fény is képes elűzni nagy sötétséget, amely automatikusan és elkerülhetetlenül eltűnik, a fény minden erőfeszítése nélkül, hasonlóképpen automatikusan elűzi a szív bal oldalán található állati lélek klipá és szitrá áchrá sok ostobaságát, (ahogy Bölcseink mondják: „Az ember nem vétkezik, hacsak nem költözik belé az ostobaság szelleme”⁴). 

Ezért Bölcseink az állati lélek vágyait „ostobaságnak” nevezték. Ezért ezeket automatikusan elűzi az agyban lévő isteni lélek bölcsessége, amely egyedül akar uralkodni a „város" – azaz a test - felett, és a fent (a 4. fejezetben) említett három ruhája révén áthatja az egész testet, nevezetesen a Tóra 613 micvájához kapcsolódó gondolat, beszéd és cselekvés, ahogyan azt fentebb (a 9. fejezetben) kitárgyaltuk.

Mindezek ellenére az ilyen ember még egyáltalán nem tekinthető cádiknak, ezért az uralomért, amelyet az isteni lélek fénye gyakorol az állati lélek klipájának sötétségével és ostobaságával szemben, amely automatikusan eloszlik, és az isteni lélek fent említett három ruhájára korlátozódik - csak a gondolkodásban, a beszédben és a cselekvésben uralkodik a bénoni isteni lelke az állati lelke felett, ám az isteni lélek lényege és magja nem uralkodik a [kelipából származó] állati lélek lényegén és magján.

Mert a bénoniban az állati lélek lényege és magja, amely a klipából származik, és amely a szív bal oldalában található, zavartalan marad - nem törlődik el az isteni lélek által – az imádság után, amikor Isten égő szeretete már nem olyan kinyilatkoztatott állapotban van a szív jobb oldalán, mint az imádság alatt, amikor a szeretet egyértelműen izzott és kézzelfoghatóan érezhető volt ott; 

Hanem a szívébe „rejtett szeretet” van belevésve, vagyis az a szeretet, amely az isteni léleknek természetes, nem az ima alatt született kinyilatkoztatott szeretet, amelyet a bénóni az ima során tapasztal, hanem egy természetes, rejtett szeretet Isten iránt, amint arról a 18. fejezetben még szó lesz - hogy tudniillik minden zsidó szívében egy természetes szeretet van elrejtve Isten iránt.

Aztán az ima után, amikor Isten szeretete már nem nyilvánul meg a bénoni szívében, lehetséges, hogy a „gonosz bolond” - azaz az állati lélek - ostobasága megmutatkozik a szív bal oldalán, vágyva e világ minden fizikai dolga iránt, legyen az akár megengedett, akár tiltott - melytől Isten óvjon - mintha nem is imádkozott volna. 

A sóvárgása azonban ez esetben is annyiban korlátozott, hogy egy tiltott dolog utáni sóvárgás esetében sem jut eszébe, hogy azt tényleges gyakorlatban megszegje, Isten ments. Ám a bűn gondolatainak (vagyis a bűnös gondolatok), amelyek bizonyos szempontból, amint azt az előző fejezetben kifejtettük „förtelmesebbek, mint a tényleges bűn”, sikerülhet felemelkedniük elméjében, és elvonhatják figyelmét a Tórától és az Istenszolgálattól, ahogy áldott emlékű Bölcseink mondják: „Három olyan bűn van, amelyet olyan nehéz elkerülni, hogy senki sincs biztonságban attól, hogy naponta ne vétkezzen: „a bűn gondolatai, a koncentráció hiánya az imádságban... és a rágalmazó pletyka”⁵; így a bénoni benne van abban az általánosításban, hogy „senki” sem kerüli a bűnös gondolatokat. 

Továbbá: a bűnös gondolatok tekintetében még az elmében önmagában sincs meg a gonosznak az uralma és hatalma ahhoz, hogy - Isten őrizz - tudatosan ilyen gondolatokat gondoljon, azaz hogy arra késztesse az elmét, hogy akarva-akaratlanul elfogadja, Isten ments, a gonosz gondolatot, amely magától - tiltás nélkül - a szívből az elmébe emelkedik, amint azt fentebb kifejtettük.⁶

Ehelyett azonnal, amint a gondolat felmerül az elmében, ő - a bénoni - félrelöki azt, mintegy mindkét kezével, és elfordítja tőle az elméjét, abban a pillanatban, amikor rájön, hogy ez egy gonosz gondolat.

A bénoni nem hajlandó elfogadni, hogy a bűnös gondolat még csak tudatos gondolat tárgya se legyen, és biztosan fel sem merül annak gondolata, hogy cselekedjen, Isten ments, vagy akár csak beszéljen róla, mert aki önként enged az ilyen gondolatoknak, az abban a pillanatban rásának, azaz gonosznak minősül, már pedig a bénoni soha nem gonosz, még egy pillanatra sem. Nyilvánvaló tehát, hogy a bénoni nem táplálna akarva-akaratlanul gonosz gondolatokat.

Így van ez a bénoninál az „ember és embertársa közötti” ügyekben is. Mihelyt a szívéből az elméjébe tör bármilyen ellenségeskedés vagy gyűlölet, Isten ments, vagy féltékenység, harag, vagy düh és hasonlók, a bénoni elzárja ezeket az elméjétől és az akaratától, és még csak gondolni sem hajlandó rájuk. 

Éppen ellenkezőleg, az elméje uralkodni fog a szíve érzései felett, hogy pontosan az ellenkezőjét tegye annak, mint amire a szíve vágyik, nevezetesen, hogy a kedvesség mértékével viselkedjen embertársaival szemben, nem pedig a "szigorúság" minőségével, ahonnan a gyűlölet és a harag ered, és aránytalan, a legmesszebb menő mértékű szeretetet tanúsítson embertársa iránt, anélkül, hogy haragra gerjedne, Isten ments, vagy hogy harag nélkül bosszút állna, Isten ments, hanem éppen ellenkezőleg, a bűnözőket kegyelemmel viszonozzuk, ahogyan azt a Zohár tanítja⁷, hogy tanuljunk József példájából, ahogyan testvéreivel viselkedett, amikor kedvességgel és kegyelemmel fizetett az általuk okozott szenvedésért.

Így a bénoni az embertársaival való kapcsolataiban sem engedi, hogy a szívében lévő gonoszság gondolatban, szóban vagy tettben kifejeződjön.

Ebből a fejezetből tehát megérthető, hogy a gyakorlat tekintetében az isteni lélek a bénoni egyetlen ura. A bénoni nem gondol, nem beszél és nem tesz semmit, ami tiltott volna a Tóra által. Ami azonban a lényegét, vagyis az értelmét és az érzelmeit illeti, a bénoninak van egy másik „gazdája” is, hiszen állati lelke még mindig erős, és képes gonosz vágyakat ébreszteni szívében.

1. A zsidó ember hitvallása, mely három tórai részletből áll (5Mózes 6:4-9, uo. 11:13-21, 4 15:37-41), és amelyet egy nap legalább kétszer elmondunk. A neve (smá Jiszráel) az első szakasz első mondatára utal: „Halld Izrael, az Örökkévaló az Istenünk, az Örökkévaló egy!”.
2. A zsidó életvitelt Tórai (arameus szóval deorájtá) és rabbinikus (arameus szóval derábánán) parancsolatok szabályozzák.
3. Prédikátor 2:12
4. Szota 3a
5. Bava Bátrá 164b
6. A Tánjá 9. fejezetében