Tánjá - Likuté Ámárim

וּבָזֶה יוּבַן מַה שֶּׁכָּתוּב 

"כִּי קָרוֹב אֵלֶיךָ הַדָּבָר מְאֹד, בְּפִיךָ וּבִלְבָבְךָ לַעֲשׂוֹתוֹ"

דְּלִכְאוֹרָה, הוּא – "בִּלְבָבְךָ" – נֶגֶד הַחוּשׁ שֶׁלָּנוּ

[וְהַתּוֹרָה הִיא נִצְחִית]

שֶׁאֵין קָרוֹב מְאֹד הַדָּבָר לְהַפֵּךְ לִבּוֹ מִתַּאֲווֹת עוֹלָם הַזֶּה לְאַהֲבַת ה' בֶּאֱמֶת

וּכְמוֹ שֶׁכָּתוּב בַּגְּמָרָא: "אָטוּ יִרְאָה מִילְּתָא זוּטַרְתִּי הִיא"

וְכָל שֶׁכֵּן אַהֲבָה

וְגַם אָמְרוּ רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה דְּ"צַדִּיקִים – דַּוְקָא – לִבָּם בִּרְשׁוּתָם"

אֶלָּא, דְּ"לַעֲשׂוֹתוֹ" – רוֹצֶה לוֹמַר, הָאַהֲבָה הַמְּבִיאָה לִידֵי עֲשִׂיַּית הַמִּצְוֹת בִּלְבָד

שֶׁהִיא "רְעוּתָא דְלִבָּא" שֶׁבְּתַעֲלוּמוֹת לֵב, גַּם כִּי אֵינָהּ בְּהִתְגַּלּוּת לִבּוֹ כְּרִשְׁפֵּי אֵשׁ

וְדָבָר זֶה "קָרוֹב מְאֹד" וְנָקֵל לְכָל אָדָם אֲשֶׁר יֵשׁ לוֹ מוֹחַ בְּקָדְקֳדוֹ

כִּי מוֹחוֹ בִּרְשׁוּתוֹ וְיָכוֹל לְהִתְבּוֹנֵן בּוֹ כְּכָל אֲשֶׁר יַחְפּוֹץ

וּכְשֶׁיִּתְבּוֹנֵן בּוֹ בִּגְדוּלַּת אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא, מִמֵּילָא יוֹלִיד, בְּמוֹחוֹ עַל כָּל פָּנִים – הָאַהֲבָה לַה' לְדָבְקָה בוֹ בְּקִיּוּם מִצְוֹתָיו וְתוֹרָתוֹ

וְ"זֶה כָּל הָאָדָם", כִּי – "הַיּוֹם לַעֲשׂוֹתָם" כְּתִיב, שֶׁ"הַיּוֹם" הוּא עוֹלַם הַמַּעֲשֶׂה דַּוְקָא

"וּלְמָחָר כוּ'", כְּמוֹ שֶׁנִּתְבָּאֵר בְּמָקוֹם אַחֵר

וְהַמּוֹחַ – שַׁלִּיט בְּטִבְעוֹ וְתוֹלַדְתּוֹ עַל חָלָל הַשְּׂמָאלִי שֶׁבַּלֵּב, וְעַל פִּיו, וְעַל כָּל הָאֵבָרִים שֶׁהֵם כְּלֵי הַמַּעֲשֶׂה

אִם לֹא מִי שֶׁהוּא רָשָׁע בֶּאֱמֶת

כְּמַאֲמַר רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה שֶׁ"הָרְשָׁעִים הֵם בִּרְשׁוּת לִבָּם", וְאֵין לִבָּם בִּרְשׁוּתָם כְּלָל

וְזֶה עוֹנֶשׁ עַל גּוֹדֶל וְעוֹצֶם עֲוֹנָם

וְלֹא דִבְּרָה תוֹרָה בְּמֵתִים אֵלּוּ, שֶׁבְּחַיֵּיהֶם קְרוּיִם מֵתִים

כִּי בֶּאֱמֶת, אִי אֶפְשָׁר לָרְשָׁעִים לְהַתְחִיל לַעֲבוֹד ה' בְּלִי שֶׁיַּעֲשׂוּ תְּשׁוּבָה עַל הֶעָבָר תְּחִלָּה –

לְשַׁבֵּר הַקְּלִיפּוֹת שֶׁהֵם מָסָךְ מַבְדִּיל וּמְחִיצָה שֶׁל בַּרְזֶל הַמַּפְסֶקֶת בֵּינָם לַאֲבִיהֶם שֶׁבַּשָּׁמַיִם

עַל יְדֵי שְׁבִירַת לִבּוֹ וּמְרִירַת נַפְשׁוֹ עַל חֲטָאָיו

כְּמוֹ שֶׁכָּתוּב בַּזֹּהַר עַל פָּסוּק: "זִבְחֵי אֱלֹהִים רוּחַ נִשְׁבָּרָה, לֵב נִשְׁבָּר וְגוֹ'", שֶׁעַל יְדֵי לֵב נִשְׁבָּר – נִשְׁבָּרָה רוּחַ הַטּוּמְאָה דְסִטְרָא אָחֳרָא

[עַיֵּין שָׁם פָּרָשַׁת פִּינְחָס דַּף ר"מ וּפָרָשַׁת וַיִּקְרָא דַּף ח' וְדַף ה' עַמּוּד א' וּבְפֵירוּשׁ הָרַב מֹשֶׁה זַכּוּת שָׁם]

וְהִיא בְּחִינַת תְּשׁוּבָה תַּתָּאָה, לְהַעֲלוֹת הֵ"א תַּתָּאָה, לַהֲקִימָהּ מִנְּפִילָתָהּ שֶׁנָפְלָה אֶל הַחִיצוֹנִים

שֶׁהוּא סוֹד גָּלוּת הַשְּׁכִינָה, כְּמַאֲמַר רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה: "גָּלוּ לֶאֱדוֹם – שְׁכִינָה עִמָּהֶם"

דְּהַיְינוּ, כְּשֶׁאָדָם עוֹשֶׂה מַעֲשֵׂה אֱדוֹם מוֹרִיד וּמַמְשִׁיךְ לְשָׁם בְּחִינַת וְנִיצוֹץ אֱלֹהוּת הַמְחַיֶּה אֶת נֶפֶשׁ־רוּחַ־נְשָׁמָה שֶׁלּוֹ

הַמְלוּבָּשִׁים בּוֹ בַּנֶּפֶשׁ הַבַּהֲמִית מֵהַקְּלִיפָּה, שֶׁבְּלִבּוֹ שֶׁבֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי, הַמּוֹלֶכֶת בּוֹ בְּעוֹדוֹ רָשָׁע וּמוֹשֶׁלֶת בָּעִיר קְטַנָּה שֶׁלּוֹ

וְנֶפֶשׁ־רוּחַ־נְשָׁמָה כְּבוּשִׁים בַּגּוֹלָה אֶצְלָהּ

וּכְשֶׁנִּשְׁבָּר לִבּוֹ בְּקִרְבּוֹ, וְנִשְׁבְּרָה רוּחַ הַטּוּמְאָה וְסִטְרָא אָחֳרָא, וְיִתְפָּרְדוּ כוּ'

הִיא קָמָה מִנְּפִילָתָהּ וְגַם נִצָּבָה, כְּמוֹ שֶׁנִּתְבָּאֵר בְּמָקוֹם אַחֵר

Ezzel a magyarázattal - hogy még az ember elméjében és szívében rejtve maradó Istenfélelem és Istenszeretet is elegendő ahhoz, hogy a parancsolatok teljesítését életerővel töltse meg, ezáltal tökéletesítse és felemelje azokat - megértjük a Tánjá elején említett tórai verset:

„Mert ez a dolog nagyon közel van hozzád, a szádban és a szívedben, hogy megtedd.”¹

A vers, mint azt a Tánjá elején kifejtettük, azt állítja, hogy a Tórát és a micvákat könnyű teljesíteni a lélek mindhárom „ruhájával” – a gondolattal, a beszéddel és a cselekedettel. A „szádban” szó a beszédre, a „szívedben” - a gondolatra, a „hogy megtedd” kifejezés pedig a cselekvésre utal. Mélyebb értelemben azonban a „szíved” nemcsak a gondolat erejére utal, hanem a szívre mint az érzelmek - szeretet, félelem stb. - lakóhelyére is. A vers tehát azt üzeni, hogy minden zsidó számára könnyen elérhető, hogy a micvákat az Isten iránti tisztelet és szeretet érzésével teljesítse. Ezzel kapcsolatban az Álter Rebbe felteszi a kérdést:

Első pillantásra az a kijelentés, hogy „ez a dolog nagyon közel van hozzád... a szívedben” ellentétesnek tűnik a tapasztalatainkkal - tapasztalataink szerint ugyanis nem egyszerű feladat elsajátítani az Istenszeretetet és az Istenfélelmet.

Ám a Tóra örökkévaló², ezért ez tehát nem vonatkozhatott csak Mózes nemzedékére, hanem a mi korunkra is igaznak kell lennie.

Az emberi tapasztalat szerint nem „nagyon közeli dolog” elfordítani a szívünket az evilági vágyakról az Isten iránti őszinte szeretet felé, mert az ember természeténél fogva hajlamos az előbbire.

Ráadásul Mózes kijelentését kommentálva, hogy tudniillik : „Mit kér tőletek Isten, ha csak nem azt, hogy féljetek tőle?” - kérdezi a Talmud: „Vajon az Istenfélelem csekély dolog volna?”³

És ha ez igaz az Istenfélelemre, akkor mennyivel inkább igaz az Istenszeretetre, mert az Istentől való félelem általában könnyebben elérhető, mint az Istenszeretet.

Sőt, áldott emlékű bölcseink azt is mondták, hogy csak a cádikok (igazak) tudnak uralkodni a szívük felett – és ők képesek arra, hogy felkeltsék az Istenszeretetet és félelmet, amikor csak akarják.

De a „hogy megtegyétek” kifejezés olyan szeretetre utal, amely pusztán a parancsolatok teljesítéséhez vezet, és ez szigorúan véve nem tényleges szeretet.

Ám ez a szív rejtett vágyát jelenti; még ha nem is ég nyíltan, mint a lángoló tűz, akkor is vezethet valakit a parancsolatok teljesítésére.

A szívben rejtve maradt szerelem felébresztése nagyon egyszerű és nagyon közel áll minden emberhez, akinek agy van a fejében, mert az elméje akkor is az irányítása alatt áll, ha a szíve nem, és ezzel bármilyen témáról tetszése szerint meditálhat. Ha tehát elmélkedik a Mindenható nagyságáról, akkor elkerülhetetlenül létrejön - legalábbis az elméjében - az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatainak teljesítésével és Tórájának tanulmányozásával ragaszkodjon hozzá.

Ez a Tóra-tanulmányozás és a micvák teljesítése „az ember minden célja”⁴ , mert meg van írva: „Megparancsolom nektek ezeket a micvákat, hogy megtegyétek őket ma”⁵ - a „ma” szó konkrétan az evilági fizikai cselekvésre utal. 

Csak „holnap”, azaz a túlvilágon van a jutalom ideje,⁶ amint azt máshol kifejtettük. Az agy (azaz az elme, az intellektus), eredendő természeténél fogva, ura a szív bal oldali részének, az állati lélek lakhelyének, ahonnan az ember evilági vágyai és gonosz gondolatai származnak, valamint a száj és a többi testi szerv felett, amelyek a cselekvés eszközei. Ez mindenkire igaz, kivéve azt, aki valóban gonosz - vagyis a bénonira nem igaz, hiszen őt csak a „rásához hasonlónak” tartják. Bölcseink ezzel szemben azt állítják, hogy a gonoszok a szívük irányítása alatt állnak, de a szívük egyáltalán nincs az irányításuk alatt - képtelenek uralni a szívük vágyait, és az elméjüknek nincs kontrollja felette. Ez büntetés a bűneik nagyságáért és erejéért.

A Tóra nem beszél a halottakról, vagyis a gonoszokról, akiket még életükben halottnak⁷ tekintenek. Hiszen igazából lehetetlen, hogy a gonoszok elkezdjék Istent szolgálni, azaz a micvákat Isten iránti szeretetből és félelemből betartani, anélkül, hogy előbb megbánnák a múltjukat, hogy összetörjék a bűneik által létrehozott klipákat, amelyek egy elválasztó függönyt és egy „vasfalat” képeznek közte és mennyei Atyjuk között.

Miként törhetők össze ezek a kelipák?- A szív megbánásával és a lélek keserűségével a bűnök miatt.

Ahogy a Zohár értelmezi azt a verset, mely szerint: "A Mindenhatónak (Elohim) való áldozat a megtört lélek, a megtört és megtört szív...”⁸ , hogy azáltal, hogy valaki megtöri a szívét, a szitrá áchrá (a kelipák) tisztátalan lelke megtörik, így hoz áldozatot az Isteni Névnek (Elokim).

(Lásd Zohár Párását Pinchasz 240. o., és a Párását Vájikrá 8. o. és 5a o., valamint Mose Zacuto rabbi kommentárja ezekhez). 

Ez a bűnbánat alsó kategóriája, amely által az alsó hé betű felemelkedik a gonosz erőkbe, a klipákba való zuhanásából.

A tesuvá (bűnbánat), héber betűkkel leírva תְּשׁוּבָה ketté bontható, tesuv h, mely azt jelenti, hogy a "hé visszaadása"; ez arra utal, hogy a bűnbánat "visszaadja" az Istennév (jud-hé-váv-hé) hé betűjét a megfelelő helyre. A tesuvá magasabb formája a "magasabb minőségű" (az első) hé betűt az azt megelőző jud-hoz, míg a tesuvá alacsonyabb formája az "alacsonyabb" hé betűt az azt megelőző váv-hoz adja vissza. A korábban említett tesuvá, mint az Istenszeretet és Istenfélelem előfeltétele, az alacsonyabb kategóriába tartozik.

Ez, az Istennév alsó részének ez a kelipába esése a száműzetésben lévő Schiná (az isteni dicsfény, isteni jelenlét) misztériuma, ahogyan Bölcseink mondták: „Amikor a zsidók Edomba száműzettek, a Schiná is száműzetésbe ment velük”⁹.

Spirituális értelemben, az ember Isten iránti szolgálatát tekintve, ez a kijelentés azt jelenti, hogy amikor valaki úgy cselekszik, mint „Edom”, a gonosz megtestesítője, amikor vétkezik, akkor lealacsonyodik és leereszkedik Edomhoz az isteni szikrához, amely isteni, szent vitalitással teli élettel tölti meg az ember nefesét, ruáchját és nesámáját (lelkének három aspektusát). Ily módon a benne lévő Schinát száműzetésbe vonzza.

Ami ebben az esetben "száműzetést" jelent, az az, hogy az isteni szikra életet ad isteni lelkének, amely a szíve bal oldalán található klipá állati lelkébe öltözik, és amíg gonosz marad, addig az állati lélek uralkodik rajta, uralva „kis városát”, a testét. Így az isteni lelkében lévő isteni szikra száműzetésben van az állati lelkének klipájában. 

A nefes, a ruách és a neshamah így száműzetésben raboskodik alatta.

Ha valakit börtönbe zárnak nem csak hogy elveszíti cselekvési szabadságát, de fogvatartója kívánságát is köteles teljesíteni.  A lélekben lévő isteni szikra azonban, bár száműzetésben van, mégsincs rabságban, csupán elvesztette azt a képességét, hogy isteni életerejével hatni tudjon az emberre. 

Amikor a rásá szíve megszakad, és ezáltal a tisztátalanság és a szitra áchrá szelleme megtörik, és a gonoszság erői szétszóródnak, akkor az Isteni Név első hé betűje - a Schiná - felemelkedik a zuhanásból, és szilárdan áll, ahogy azt máshol már tárgyaltuk. 

Az ember csak akkor kezdheti el szeretettel és félelemmel szolgálni Istent, ha megbánja bűneit, és ezáltal kiszabadítja a Schinát a száműzetésből, engedve, hogy a benne lévő isteni szikra hatással legyen a lelkére és a testére.

Összefoglalva: Igaz az amit a Tóra mond és valóban „nagyon közel áll” hozzánk, hogy Istent szeressük és féljük, mert képesek vagyunk legalább intellektusunk irányításával érzelmet kiváltani, hiszen elmént a mi irányításunk alatt áll, még ha a szívünk (érzelmeink) nem is. Azonban a gonosz ember esetén ez nincs így, hiszen az ő állati lelke vágyainak rabja, és bűnbánatot kell tartania, mielőtt elkezdené szeretettel és félelemmel szolgálni Istent.

1. 5Mózes 30:14
2. Bráchot 33b, Megila 25a
3. Azaz örök időkre érvényes és nem csak arra a nemzedékre, mely Mózes által megkapta a Szináj-hegynél. Lásd Misné Torá, Hilchot Jiszodéj Torá 9:1
4. Prédikátor 12:13
5. 5Mózes 7:11
6. Eruvin 22a
7. Bráchot 18b
8. Zsoltárok 51:19, Zohár II. 116b
9. Megilá 29a