Tánjá - Likuté Ámárim

2. Fejezet

וּבָזֶה יוּבַן מַה שֶּׁכָּתוּב 

"וְשַׁבְתֶּם וּרְאִיתֶם בֵּין צַדִּיק לְרָשָׁע, בֵּין עוֹבֵד אֱלֹהִים לַאֲשֶׁר לֹא עֲבָדוֹ"

שֶׁהַהֶפְרֵשׁ בֵּין "עוֹבֵד אֱלֹהִים" לְ"צַדִּיק" הוּא, שֶׁ"עוֹבֵד" הוּא לְשׁוֹן הֹוֶה – שֶׁהוּא בְּאֶמְצַע הָעֲבוֹדָה

שֶׁהִיא הַמִּלְחָמָה עִם הַיֵּצֶר הָרָע, לְהִתְגַּבֵּר עָלָיו וּלְגָרְשׁוֹ מֵהָ"עִיר קְטַנָּה"

שֶׁלֹּא יִתְלַבֵּשׁ בְּאֵבְרֵי הַגּוּף

שֶׁהוּא בֶּאֱמֶת עֲבוֹדָה וְעָמָל גָּדוֹל לְהִלָּחֵם בּוֹ תָּמִיד

וְהַיְינוּ – הַבֵּינוֹנִי

אֲבָל הַצַּדִּיק, נִקְרָא "עֶבֶד ה'" – בְּשֵׁם הַתּוֹאַר

כְּמוֹ שֵׁם חָכָם אוֹ מֶלֶךְ, שֶׁכְּבָר נַעֲשָׂה חָכָם אוֹ מֶלֶךְ

כָּךְ זֶה, כְּבָר עָבַד וְגָמַר לְגַמְרֵי עֲבוֹדַת הַמִּלְחָמָה עִם הָרָע, עַד כִּי וַיְגָרְשֵׁהוּ וַיֵּלֶךְ לוֹ, וְלִבּוֹ חָלַל בְּקִרְבּוֹ

וּבַבֵּינוֹנִי יֵשׁ גַּם כֵּן שְׁתֵּי מַדְרֵגוֹת: "עוֹבֵד אֱלֹהִים", וַ"אֲשֶׁר לֹא עֲבָדוֹ"

וְאַף־עַל־פִּי־כֵן – אֵינוֹ רָשָׁע

כִּי לֹא עָבַר מִיָּמָיו שׁוּם עֲבֵירָה קַלָּה

וְגַם קִיֵּים כָּל הַמִּצְוֹת שֶׁאֶפְשָׁר לוֹ לְקַיְּימָן, וְתַלְמוּד תּוֹרָה כְּנֶגֶד כּוּלָּם

וְלָא פָסִיק פּוּמֵיהּ מִגִּירְסָא

אֶלָּא

שֶׁאֵינוֹ עוֹשֶׂה שׁוּם מִלְחָמָה עִם הַיֵּצֶר

לְנַצְּחוֹ, עַל יְדֵי אוֹר ה' הַמֵּאִיר עַל נֶפֶשׁ הָאֱלֹהִית שֶׁבַּמּוֹחַ הַשַּׁלִּיט עַל הַלֵּב כַּנִּזְכָּר לְעֵיל

מִפְּנֵי שֶׁאֵין יִצְרוֹ עוֹמֵד לְנֶגְדּוֹ כְּלָל לְבַטְּלוֹ מִתּוֹרָתוֹ וַעֲבוֹדָתוֹ, וְאֵין צָרִיךְ לִלְחוֹם עִמּוֹ כְּלָל

כְּגוֹן שֶׁהוּא מַתְמִיד בְּלִמּוּדוֹ בְּטִבְעוֹ מִתּוֹלַדְתּוֹ עַל יְדֵי תִּגְבּוֹרֶת הַ"מָּרָה שְׁחוֹרָה"

וְכֵן אֵין לוֹ מִלְחָמָה מִתַּאֲוַת נָשִׁים מִפְּנֵי שֶׁהוּא מְצוּנָּן בְּטִבְעוֹ

וְכֵן בִּשְׁאָר תַּעֲנוּגֵי עוֹלָם הַזֶּה – הוּא מְחוּסַּר הֶרְגֵּשׁ הֲנָאָה בְּטִבְעוֹ

וְלָכֵן, אֵין צָרִיךְ לְהִתְבּוֹנֵן כָּל כָּךְ בִּגְדוּלַּת ה', לְהוֹלִיד מִבִּינָתוֹ רוּחַ דַּעַת וְיִרְאַת ה' בְּמוֹחוֹ

לְהִשָּׁמֵר שֶׁלֹּא לַעֲבוֹר עַל מִצְוֹת לֹא תַעֲשֶׂה

וְאַהֲבַת ה' בְּלִבּוֹ – לְדָבְקָה בוֹ בְּקִיּוּם הַמִּצְוֹת, וְתַלְמוּד תּוֹרָה כְּנֶגֶד כּוּלָּן

אֶלָּא דַּי לוֹ בְּאַהֲבָה מְסוּתֶּרֶת אֲשֶׁר בְּלֵב כְּלָלוּת יִשְׂרָאֵל, שֶׁנִּקְרְאוּ "אוֹהֲבֵי שְׁמוֹ"

וְלָכֵן אֵינוֹ נִקְרָא "עוֹבֵד" כְּלָל

כִּי אַהֲבָה זוֹ הַמְסוּתֶּרֶת, אֵינָהּ פְּעוּלָּתוֹ וַעֲבוֹדָתוֹ כְּלָל, אֶלָּא הִיא יְרוּשָּׁתֵנוּ מֵאֲבוֹתֵינוּ לִכְלַל יִשְׂרָאֵל, וּכְמוֹ שֶׁיִּתְבָּאֵר לְקַמָּן

וְכֵן אַף מִי שֶׁאֵינוֹ מַתְמִיד בְּלִמּוּדוֹ בְּטִבְעוֹ, רַק שֶׁהִרְגִּיל עַצְמוֹ לִלְמוֹד בְּהַתְמָדָה גְדוֹלָה, וְנַעֲשָׂה הַהֶרְגֵּל לוֹ טֶבַע שֵׁנִי

דַּי לוֹ בְּאַהֲבָה מְסוּתֶּרֶת זוֹ, אֶלָּא אִם כֵּן רוֹצֶה לִלְמוֹד יוֹתֵר מֵרְגִילוּתוֹ

וּבָזֶה יוּבַן מַה שֶּׁכָּתוּב בַּגְּמָרָא, דְּ"עוֹבֵד אֱלֹהִים" – הַיְינוּ מִי שֶׁשּׁוֹנֶה פִּרְקוֹ מֵאָה פְעָמִים וְאֶחָד, וְ"לֹא עֲבָדוֹ" – הַיְינוּ מִי שֶׁשּׁוֹנֶה פִּרְקוֹ מֵאָה פְעָמִים לְבַד.

וְהַיְינוּ, מִשּׁוּם שֶׁבִּימֵיהֶם הָיָה הָרְגִילוּת לִשְׁנוֹת כָּל פֶּרֶק מֵאָה פְעָמִים

כִּדְאִיתָא הָתָם בַּגְּמָרָא מָשָׁל מִשּׁוּק שֶׁל חַמָּרִים שֶׁנִּשְׂכָּרִים לְעֶשֶׂר פַּרְסֵי בְּזוּזָא וּלְאַחַד עָשָׂר פַּרְסֵי בִּתְרֵי זוּזֵי, מִפְּנֵי שֶׁהוּא יוֹתֵר מֵרְגִילוּתָם

וְלָכֵן, זֹאת הַפַּעַם הַמֵּאָה וְאַחַת, הַיְתֵרָה עַל הָרְגִילוּת שֶׁהוּרְגַּל מִנְּעוּרָיו – שְׁקוּלָה כְּנֶגֶד כּוּלָּן

וְעוֹלָה עַל גַּבֵּיהֶן בְּיֶתֶר שְׂאֵת וְיֶתֶר עֹז, לִהְיוֹת נִקְרָא "עוֹבֵד אֱלֹהִים"

מִפְּנֵי שֶׁכְּדֵי לְשַׁנּוֹת טֶבַע הָרְגִילוּת, צָרִיךְ לְעוֹרֵר אֶת הָאַהֲבָה לַה' עַל יְדֵי שֶׁמִּתְבּוֹנֵן בִּגְדוּלַּת ה' בְּמוֹחוֹ

לִשְׁלוֹט עַל הַטֶּבַע שֶׁבֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי הַמָּלֵא דַּם הַנֶּפֶשׁ הַבַּהֲמִית שֶׁמֵּהַקְּלִיפָּה

שֶׁמִּמֶּנָּה הוּא הַטֶּבַע

וְזוֹ הִיא עֲבוֹדָה תַמָּה לַבֵּינוֹנִי

אוֹ לְעוֹרֵר אֶת הָאַהֲבָה הַמְסוּתֶּרֶת שֶׁבְּלִבּוֹ

לִמְשׁוֹל עַל יָדָהּ עַל הַטֶּבַע שֶׁבֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי

שֶׁזּוֹ נִקְרָא גַּם כֵּן עֲבוֹדָה

לְהִלָּחֵם עִם הַטֶּבַע וְהַיֵּצֶר, עַל יְדֵי שֶׁמְּעוֹרֵר הָאַהֲבָה הַמְסוּתֶּרֶת בְּלִבּוֹ

מַה שֶּׁאֵין כֵּן כְּשֶׁאֵין לוֹ מִלְחָמָה כְּלָל

.אֵין אַהֲבָה זוֹ מִצַּד עַצְמָהּ נִקְרֵאת עֲבוֹדָתוֹ כְּלָל

Az előző fejezetekben az Alter Rebbe a cádik és a bénoni közötti különbséget elemezte. A cádiknak nincs gonosz hajlama, mivel lelkében már nincs gonoszság, a gonoszság nem vonzza őt. A bénoniban azonban a bűn iránti vágy erős marad, ezért a rosszat kívánatosnak tartja, és csak isteni lelkének állandó ébersége és küzdelme révén képes megakadályozni, hogy állati lelke gondolatban, beszédben és tettekben megvalósítsa vágyait.

Ezt a megkülönböztetést szem előtt tartva érthetjük meg azt, ami írva van: „Akkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között, az Istent szolgálók és az őt nem szolgálók között.”¹

A Talmud felveti a kérdést:² Az „igaz” kifejezés azonos azzal, hogy „aki Istent szolgálja, a „gonosz” pedig nyilvánvalóan az „aki nem szolgálja Istent”. Akkor miért ismétli meg a szöveg az ellentétet? Válaszában a Talmud azt állítja: "Mind az „aki Istent szolgálja”, mind az "aki nem szolgálja Istent” tökéletesen igaz, ugyanakkor aki százszor ismétli át amit tanult nem hasonlítható ahhoz, aki százegyszer is átismétli azt.³

Ez a válasz azonban csak részben magyarázza meg az írásversben fellelhető redundanciát és csak arra ad választ, hogy ki az a „gonosz” ember? Aki csak százszor ismétli át amit tanult. A vers első felét, hogy tudniillik mi a különbség az „igaz” ember és az „Istent szolgálók” közt, nem tudjuk meg. Ezt a kérdést oldja meg most az Alter Rebbe, a cádik és a bénoni közötti korábbi megkülönböztetés alapján. 

A különbség aközött, „aki Istent szolgálja” (oved) és az „igaz” ember (cádik) között az, hogy "aki Istent szolgálja" jelen időben van írva és arra vonatkozik, aki éppen Isten szolgálatával van elfoglalva. Ez a szolgálat a gonosz ösztön elleni harcból áll azzal a céllal, hogy legyőzze és kiűzze azt a „kis városból”, azaz a testből, amely olyan, mint egy város, amelynek meghódítása mind a jó, mind a gonosz ösztön célja.

hogy ne költözzön a test szerveibe gonosz gondolat, beszéd vagy cselekedet által. Ez az állandó harc a gonosz ösztönnel valóban sok erőfeszítéssel (ami ávodá, azaz Istenszolgálat) és fáradsággal jár. Ez a bénoni.

Így lehet az, hogy akit a fent említett, Máláchi prófétától származó írásvers „Istent szolgálóként” említ, aza a bénoni, hiszen a benne zajló folyamatos küzdelem maga az Istenszolgálat.

A cádik azonban „Isten szolgája”, egyfajta cím jelölés, mint az olyan kifejezések, mint a „bölcs” vagy a „király”, akik már bölcsek illetve királyok. Az ilyen típusú cím megjelölés nem éppen folyamatban fejlődő minőségre utal, hanem már elért eredményre.

Ugyan így itt, a cádik esetén, már megtette az erőfeszítést és teljesen befejezte a gonosszal való küzdelmét, mígnem kiirtotta magából és a gonosz kiment belőle „és szíve üres kebelében”.

A Tánjá most rátér az „aki Istent szolgálja” és „aki nem szolgálja Istent” közti különbségre, aki, ahogy a Talmud is írja, még nem jelenti azt, hogy gonosz volna.

A bénoni (közepes) ember kategóriáján belül is két szint van: „aki szolgálja Istent” és „aki nem szolgálja Istent. Ennek ellenére, aki „nem szolgálja Isten”, az nem feltétlenül gonosz, annak dacára, hogy nem vív háborút gonosz természetével, mert soha életében nem követett el még egy apró vétséget sem a negatív parancsolatok terén.

Hiszen az összes cselekvő parancsolatot megcselekedte, amit teljesíteni tudott, beleértve a Tóra tanulmányozásának parancsolatát - ami egymagában egyenlő az összes többi parancsolattal- olyannyira, hogy a szája soha nem hagyta abba a tanulást, az ezzel járó nehézségek ellenére sem. Mégis az ilyen embert úgy írják le, mint „aki nem szolgálja Istent”, hiszen lelkében nem visel semmilyen háborút  gonosz természetével, hogy legyőzze azt az isteni fény segítségével, amely megvilágítja az agyban tartózkodó isteni lelket, amely a szív felett uralkodik - amint azt fentebb kifejtettük.⁵

Ugyanis a gonosz hajlama egyáltalán nem áll vele szemben, hogy megpróbálja eltántorítani a Tóra-tanulmányozástól és az Istenszolgálattól, és így nem kell ellene háborút vívnia.

Így van ez például egy olyan emberrel, aki természeténél fogva igen szorgalmas tanuló, szikár természete miatt,⁵ és aki frigid természete miatt a szexuális vágyakkal sem kerül konfliktusba, és hasonlóképpen más evilági örömökkel kapcsolatban sem kell megerőltetnie magát, hogy uralkodjon az irántuk érzett vágy felett, mivel természeténél fogva hiányzik belőle az élvezet iránti érzés. Ezért nem kell annyit elmélkednie Isten nagyságáról, hogy tudatosan megteremtse elméjében a tudás és az Istenfélelem szellemét, hogy megóvja magát a tiltó parancsolatok megszegésétől. Nem is kell megteremtenie a szívében az Isten iránti szeretetet, ami arra ösztönözné, hogy a pozitív parancsolatok teljesítésével és a minden micvával felérő Tóra tanulmányozásával hozzá (Istenhez) kösse magát. Az ilyen bénoni számára ugyanis elegendő motiváció a parancsok teljesítésére Isten rejtett szeretete, amely minden zsidó szívében megtalálható, akit „az Ő nevének szerelmeseinek”⁷ neveznek.

Az olyan zsidónak. ugyanis, akinek harcot kell vívnia a gonosz hajlamaival, nem elég a szívében elrejtett szeretet, fel kell ébresztenie azt aktív, tudatos állapotba. Annak azonban, aki mentes a gonosszal való konfliktustól, ez a rejtett szeretet (a természetéből fakadóan kedvező jellemvonásaival együtt) elegendő.

Emiatt az ilyen bénoni egyáltalán nem tekinthető "Istent szolgálónak", mert ez a rejtett szereletet semmiképpen sem az ilyen bénoni tett vagy munkájának eredménye. Ez a mi örökségünk, amelyet ősatyáink az egész zsidó nemzetre hagytak, amint azt a későbbiekben kifejtjük.

A Tánjá ezzel zárta le azt a gondolatot, hogy a bénoni szintjén belül két alkategória van – „aki Istent szolgálja" és „aki nem szolgálja Istent".

Most azzal folytatja, hogy még az is tartozhat az „aki nem szolgálja Istent" kategóriájába, aki természeténél fogva nem rendelkezik Isten szolgálatához kedvező tulajdonságokkal.

Így van ez azzal is, aki nem eredendően szorgalmas, de megszokta, hogy szorgalmasan tanuljon, úgyhogy ez a szokás a második természetévé vált; számára is elegendő Isten rejtett szeretete, hacsak nem akar a szokásosnál többet tanulni.

Ehhez fel kell ébresztenie szívében az Isten iránti tudatos szeretetet. Csak az ilyen szeretet adhatja meg a szükséges erőt ahhoz, hogy megszabaduljon szerzett természetének korlátjaitól.

Ez megmagyarázza azt a talmudi kijelentést, miszerint „aki Istent szolgálja” arra vonatkozik, aki százegyszer is át ismételi a tanultakat, míg „aki nem szolgálja Őt” arra vonatkozik, aki csak százszor ismételi át amit tanult.

Persze jogosan merül fel a kérdés: vajon tényleg a százegyedik alkalom miatt válik az azt megelőző száz is Istenszolgálattá? Ha azonban értékeljük azt a küzdelmet, amellyel az embernek szembe kell néznie, hogy a szokottnál többet tanuljon, a kérdés könnyen megválaszolható:

Ez azért van így, mert azokban a talmudi időkben szokás volt minden leckét százszor átismételni.

Így érthető, hogy a százszoros ismétlés még nem, ám a százegyedik, mivel valódi erőfeszítés, Istenszolgálatnak számít.

A Talmud ezt a szamárhajtók piacának analógiájával szemlélteti. A hajtók tíz pársziért (perzsa mérföld) egy zuzt kértek, de tizenegy párszi vezetéséért két zuzt követeltek, és annak dacára, hogy arányosan a távolság miatt nem kéne kétszeres árat fizetni, mégis érthető a gyakorlat, hiszen a tizenegyedik mérföld megtétele túllépte a megszokott gyakorlatot. 

Ezért ez a tanultak százegyedik ismétlése, amely túlmutat azon a szokásos gyakorlaton, amelyhez a tanuló gyermekkora óta hozzászokott, egyenértékű az összes korábbi száz ismétléssel együttvéve.

Sőt, valójában a százegyedik ismétlés minősége felülmúlja a korábbiakat nagyobb erejében és hatalmasságában, így csak ez az egy plusz ismétlés jogosítja fel a tanulót arra, hogy „Istent szolgálónak” nevezzék.

Ahhoz ugyanis, hogy az ember megváltoztassa megszokott természetét, fel kell ébresztenie magában Isten szeretetét azáltal, hogy elméjében Isten nagyságán elmélkedikm annak érdekében, hogy uralkodjunk azon természet felett, amely a szív bal oldalán van, az állati lélek lakóhelyén, amely tele van a klipából származó állati lélek vérével, ahonnan ez a természet származik, ahonnan ez a természet származik, és Istenszeretetének ereje lehetővé teszi számára, hogy meghaladja természetét. És ez - az ember állati lelkének legyőzése a meditáció által keltett Isten iránti szeretettel – a tökéletes Istenszolgálat egy bénoninak.

A bénoni szolgálatának egy másik módja az, hogy a szívében eleve megbújó Istenszeretetét kinyilatkoztatott állapotba hozza, és az által uralkodjék a szíve bal oldalában lakó állati természeten, mert ez is Istenszolgálatnak nevezhető még akkor is, ha kissé tökéletlen formája annak, hogy tudniillik háborút vívjon a természete és ösztöne ellen azáltal, hogy felébreszti a szívében rejtőző szerelmet.

Ami nincs így, ha egyáltalán nem kell háborút vívnia saját természetével és ösztöneivel, ez a szeretet ugyanis nem nevezhető önmagában tényleges Istenszolgálatnak. Ezért azt, aki ilyen módon kerekedik felül ösztönein nem hívjuk olyannak, aki „szolgálja Istent”.

1. Máláchi 3:18
2. Chágigá 9b
3. A százegyszer való átismétlésről még lesz szó ebben a fejezetben
4. Zsoltárok 109:22 alapján, ahogy arról az első fejezetben szó volt
5. Lásd 12. és 13. fejezet
6. Eredeti fordításban (márá schorá), azaz fekete temperamentum. Görög filozófusok, így pl. Claudiusz Galanusz és Hippokrátész négy fajta „lépet” (vérmérsékletet, vagyis temperamentumot) azonosított, melyek egyenként felelősek a különböző betegségekért és amelyek eredetileg a négy alapelemmel állnak kapcsolatban. Vörös – derűlátó – levegő. Fehér – flegma – víz. Sárga - kolerikus (tevékeny) – tűz, Fekete – melankolikus – föld.
7. Zsoltárok 69:37