Tánjá - Likuté Ámárim

וְהִנֵּה, כְּשֶׁהָאָדָם מַגְבִּיר נַפְשׁוֹ הָאֱלֹהִית

וְנִלְחָם כָּל כָּךְ עִם הַבַּהֲמִית, עַד שֶׁמְּגָרֵשׁ וּמְבַעֵר הָרָע שֶׁבָּהּ מֵחָלָל הַשְּׂמָאלִי

כְּמוֹ שֶׁכָּתוּב: "וּבִעַרְתָּ הָרָע מִקִּרְבֶּךָ"

וְאֵין הָרָע נֶהְפָּךְ לְטוֹב מַמָּשׁ

נִקְרָא "צַדִּיק שֶׁאֵינוֹ גָמוּר"

וְ"צַדִּיק וְרַע לוֹ". דְּהַיְינוּ, שֶׁיֵּשׁ בּוֹ עֲדַיִין מְעַט מִזְּעֵר רָע בֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי

אֶלָּא שֶׁכָּפוּף וּבָטֵל לַטּוֹב מֵחֲמַת מִיעוּטוֹ

וְלָכֵן, נִדְמֶה לוֹ כִּי "וַיְגָרְשֵׁהוּ וַיֵּלֶךְ לוֹ" כּוּלּוֹ לְגַמְרֵי

אֲבָל בֶּאֱמֶת, אִלּוּ חָלַף וְהָלַךְ לוֹ לְגַמְרֵי כָּל הָרָע שֶׁבּוֹ – הָיָה נֶהְפָּךְ לְטוֹב מַמָּשׁ

וּבֵיאוּר הָעִנְיָן

כִּי הִנֵּה, צַדִּיק גָּמוּר שֶׁנֶּהְפַּךְ הָרָע שֶׁלּוֹ לְטוֹב, וְלָכֵן נִקְרָא "צַדִּיק וְטוֹב לוֹ"

הוּא עַל־יְדֵי הֲסָרַת "הַבְּגָדִים הַצּוֹאִים" לְגַמְרֵי מֵהָרָע

דְּהַיְינוּ, לִמְאוֹס מְאֹד בְּתַעֲנוּגֵי עוֹלָם־הַזֶּה לְהִתְעַנֵּג בָּם בְּתַעֲנוּגוֹת בְּנֵי אָדָם

לְמַלֹּאת תַּאֲוַת הַגּוּף בִּלְבָד, וְלֹא לַעֲבוֹדַת ה'

מִפְּנֵי הֱיוֹתָם נִמְשָׁכִים וְנִשְׁפָּעִים מֵהַקְּלִיפָּה וְסִטְרָא אָחֳרָא

וְכָל מַה שֶּׁהוּא מֵהַסִּטְרָא אָחֳרָא – הַצַּדִּיק גָּמוּר הוּא שׂוֹנְאוֹ בְּתַכְלִית הַשִּׂנְאָה

מֵחֲמַת גּוֹדֶל אַהֲבָתוֹ לַה' וּקְדוּשָּׁתוֹ בְּאַהֲבָה רַבָּה בְּתַּעֲנוּגִים וְחִיבָּה יְתֵרָה הַנִּזְכָּרִים לְעֵיל

כִּי הֵם זֶה לְעוּמַּת זֶה

כְּדִכְתִיב: "תַּכְלִית שִׂנְאָה שְׂנֵאתִים, לְאוֹיְבִים הָיוּ לִי, חָקְרֵנִי וְדַע לְבָבִי וְגוֹ

וּכְפִי עֵרֶךְ גּוֹדֶל הָאַהֲבָה לַה', כָּךְ עֵרֶךְ גּוֹדֶל הַשִּׂנְאָה לְסִטְרָא אָחֳרָא וְהַמִּיאוּס בָּרַע בְּתַכְלִית

כִּי הַמִּיאוּס הוּא הֵפֶךְ הָאַהֲבָה מַמָּשׁ כְּמוֹ הַשִּׂנְאָה

וְצַדִּיק שֶׁאֵינוֹ גָמוּר, הוּא שֶׁאֵינוֹ שׂוֹנֵא הַסִּטְרָא אָחֳרָא בְּתַכְלִית הַשִּׂנְאָה

וְלָכֵן אֵינוֹ מוֹאֵס גַּם כֵּן בָּרַע בְּתַכְלִית

וְכָל שֶׁאֵין הַשִּׂנְאָה וְהַמִּיאוּס בְּתַכְלִית, עַל כָּרְחֲךָ נִשְׁאַר אֵיזֶה שֶׁמֶץ אַהֲבָה וְתַעֲנוּג לְשָׁם

וְלֹא הוּסְרוּ "הַבְּגָדִים הַצּוֹאִים" לְגַמְרֵי מִכֹּל וָכֹל

וְלָכֵן לֹא נֶהְפַּךְ לְטוֹב מַמָּשׁ, מֵאַחַר שֶׁיֵּשׁ לוֹ אֵיזֶה אֲחִיזָה עֲדַיִין בַּ"בְּגָדִים הַצּוֹאִים

אֶלָּא שֶׁהוּא בָּטֵל בְּמִיעוּטוֹ וּכְלָא חֲשִׁיב

וְלָכֵן נִקְרָא צַדִּיק וְרַע – כָּפוּף וּבָטֵל – לוֹ

וְעַל כֵּן, גַּם אַהֲבָתוֹ לַה' אֵינָהּ בְּתַכְלִית

וְלָכֵן נִקְרָא צַדִּיק שֶׁאֵינוֹ גָמוּר

וְהִנֵּה, מַדְרֵגָה זוֹ מִתְחַלֶּקֶת לְרִבְבוֹת מַדְרֵגוֹת בְּעִנְיַן בְּחִינַת מִיעוּט הָרָע הַנִּשְׁאָר מֵאַחַת מֵאַרְבַּע יְסוֹדוֹת הָרָעִים

וּבְעִנְיַן בִּיטּוּלוֹ בְּמִיעוּטוֹ

בְּשִׁשִּׁים עַל דֶּרֶךְ מָשָׁל, אוֹ בְּאֶלֶף וּרְבָבָה וְכַיּוֹצֵא עַל דֶּרֶךְ מָשָׁל

וְהֵן הֵם בְּחִינוֹת צַדִּיקִים הָרַבִּים שֶׁבְּכָל הַדּוֹרוֹת

כִּדְאִיתָא בַּגְּמָרָא, דִּתַמְנֵיסַר אַלְפֵי צַדִּיקֵי קָיְימֵי קַמֵּיהּ הַקָּדוֹשׁ־בָּרוּךְ־הוּא

אַךְ עַל מַעֲלַת צַדִּיק גָּמוּר, הוּא שֶׁאָמַר רַבִּי שִׁמְעוֹן בֶּן יוֹחָאִי: "רָאִיתִי בְּנֵי עֲלִיָּה וְהֵם מוּעָטִים כוּ'

שֶׁלָּכֵן נִקְרָאִים "בְּנֵי עֲלִיָּה", שֶׁמְּהַפְּכִין הָרָע וּמַעֲלִים אוֹתוֹ לִקְדוּשָּׁה

כִּדְאִיתָא בַּזֹּהַר בַּהַקְדָּמָה, שֶׁכְּשֶׁרָצָה רַבִּי חִיָּיא לַעֲלוֹת לְהֵיכַל רַבִּי שִׁמְעוֹן בֶּן יוֹחָאִי, שָׁמַע קָלָא נָפִיק וְאָמַר

"מַאן מִנְּכוֹן דִּי חֲשׁוֹכָא מְהַפְּכָן לִנְהוֹרָא וְטָעֲמִין מְרִירוּ לְמִיתְקָא עַד לָא יֵיתוּן הָכָא וְכוּ'

וְעוֹד נִקְרָאִים בְּנֵי עֲלִיָּה

מִפְּנֵי שֶׁגַּם עֲבוֹדָתָם בִּבְחִינַת "וַעֲשֵׂה טוֹב" בְּקִיּוּם הַתּוֹרָה וּמִצְוֹתֶיהָ, הוּא לְצוֹרֶךְ גָּבוֹהַּ וּמַעְלָה מַּעְלָה עַד רוּם הַמַּעֲלוֹת

וְלֹא כְּדֵי לְדָבְקָה בּוֹ יִתְבָּרֵךְ בִּלְבָד לְרַוּוֹת צִמְאוֹן נַפְשָׁם הַצְּמֵאָה לַה'

כְּמוֹ שֶׁכָּתוּב: "הוֹי כָּל צָמֵא לְכוּ לַמַּיִם

וּכְמוֹ שֶׁנִּתְבָּאֵר בְּמָקוֹם אַחֵר

אֶלָּא כִּדְפֵירְשׁוּ בַּתִּיקּוּנִים: "אֵיזֶהוּ חָסִיד – הַמִּתְחַסֵּד עִם קוֹנוֹ"; עִם קַן דִּילֵיהּ

לְיַיחֲדָא קוּדְשָׁא בְּרִיךְ הוּא וּשְׁכִינְתֵּיהּ בַּתַּחְתּוֹנִים

וּכְמוֹ שֶׁכָּתוּב בְּרַעְיָא מְהֵימְנָא פָּרָשַׁת תֵּצֵא: "כִּבְרָא דְּאִשְׁתַּדֵּל בָּתַר אֲבוֹי וְאִימֵּיהּ, דְּרָחִים לוֹן יַתִּיר מִגַּרְמֵיהּ וְנַפְשֵׁיהּ וְרוּחֵיהּ וְנִשְׁמְתֵיהּ כוּ'

וּמָסַר גַּרְמֵיהּ לְמִיתָה עֲלַיְיהוּ לְמִיפְרַק לוֹן כוּ'", וּכְמוֹ שֶׁנִּתְבָּאֵר בְּמָקוֹם אַחֵר

[וּשְׁנֵיהֶם עוֹלִים בְּקָנֶה אֶחָד, כִּי עַל יְדֵי הַבֵּירוּרִים שֶׁמְּבָרְרִים מִנּוֹגַהּ מַעֲלִים "מַיִּין נוּקְבִין"

וְנַעֲשִׂים יִחוּדִים עֶלְיוֹנִים לְהוֹרִיד "מַיִּין דְּכוּרִין"

שֶׁהֵם הֵם מֵימֵי הַחֲסָדִים שֶׁבְּכָל מִצְוָה וּמִצְוָה מֵרַמַ"ח מִצְוֹת עֲשֵׂה, שֶׁכּוּלָּן הֵן בְּחִינַת חֲסָדִים וּ"מַיִּין דְּכוּרִין"

דְּהַיְינוּ, הַמְשָׁכַת קְדוּשַּׁת אֱלֹהוּתוֹ יִתְבָּרֵךְ מִלְמַעְלָה לְמַטָּה לְהִתְלַבֵּשׁ בַּתַּחְתּוֹנִים, כְּמוֹ שֶׁנִּתְבָּאֵר בְּמָקוֹם אַחֵר 

Miután az előző fejezetben kifejtette az isteni és az állati lélek közötti folyamatos harcot a zsidó test feletti uralomért, az Álter Rebbe most azt magyarázza, hogy aki legyőzi az állati lelkét, és a rosszat jóra változtatja, az a cádik.

A cádiknak ez a szintje két általános kategóriát foglal magában. A „tökéletes cádik”, más néven a „csak jót ismerő cádik" az, aki állati lelkét teljes egészében jóra változtatta, míg azt, aki nem számolta fel és nem alakította át teljesen a benne lévő rosszat, „tökéletlen cádiknak” avagy „olyan cádiknak nevezik, aki ismeri a gonoszságot”, (azaz rendelkezik valamennyi rosszal).

A két leíró kifejezéscsoport - a „tökéletes” és a „tökéletlen” cádik és a „csak jót ismerő” vagy „csak rosszat ismerő" cádik - közötti különbség a következő. Az előbbi halmaz a cádik Isten iránti szeretetének mértékét írja le, mivel ez a szeretet az, ami kiérdemli számára a „cádik” címet. A „tökéletes cádik” esetében ez a szeretet teljes és tökéletes, míg a „tökéletlen cádik” szeretete nem teljes. Az utóbbi kifejezéscsoport az állati lélek gonoszságának jóra való átalakulására utal; azt az egyént, akiben ez teljesen átalakult, „csak jót ismerő cádiknak” nevezik, míg azt, akiben a gonoszság valamennyire megmaradt, „rosszat ismerő cádiknak”.

Magától értetődik, hogy a „gonosz” ebben az összefüggésben csak a gonosz ösztönzésére utal, amely a szívben rejtőzhet, nem pedig a gondolatokban, beszédben vagy tettekben kifejeződő tényleges gonoszságra. 

Amikor az ember isteni lelkét az állati lélek fölé helyezi, és amikor olyan mértékben háborúzik az állati lélek ellen, hogy száműzi és kiirtja annak gonoszságát annak lakóhelyéről, nevezetesen a szív bal oldaláról, ahogyan írva van: „irtsd ki a gonoszt a magad köréből!”¹, ám úgy találja, hogy a rossz mégsem változott át ténylegesen jóra, őt hívják tökéletlen cádiknak.

Más néven az ilyen embert úgy hívjuk, hogy „cádik, aki ismeri a rosszat”, hiszen szívének bal kamrájában még maradt némi gonoszság, ám az egyáltalán nem jut kifejezésre, még a rossz vágyakban sem, mert a rosszat kicsinységénél fogva a jó leigázza és semmissé teszi, ezért azt nem lehet érzékelni.

Ezért a cádik azt képzelheti, hogy kiűzte, és teljesen eltűnt, valójában azonban, ha minden rossz eltűnt volna belőle és megsemmisült volna, akkor tényleges jóra változott volna át.

Ez magyarázatra szorul: Talán azért nem érez vágyat a rossz iránt a tökéletlen cádik, mert valóban nincs többé rossz, mivel jóra változtatta azt? Miért kell azt mondanunk, hogy csak azt képzeli, hogy teljesen mentes a gonosztól?

Amint az előző fejezetben említettük, a tökéletes cádik csak Isten iránti végtelen szeretetének köszönhetően képes a rosszat jóra változtatni, amely szeretet a „gyönyörök szeretete” néven ismert. Ennek megfelelően a „tökéletlen cádik”, akinek még el kell érnie a szeretetnek e a magasztos szintjét, nyilvánvalóan még nem érte el a megtérésnek ezt a szintjét.

A „gyönyörök szeretete” tehát az igazi „mérőszáma” annak, hogy hol áll a cádik a gonoszságának felszámolásával.

A magyarázat a következő:

Ugyanis a „tökéletes cádik”, akiben a gonosz jóra változott, azt az olyan cádiknak hívják, aki csak „a jót ismeri”. Ezt a szintet azáltal érte el, hogy teljesen eltávolította a gonoszságtól szennyes ruháit.

Ez azt jelenti: teljes mértékben megveti e világ örömeit, visszataszítónak találja, hogy belőlük merítse azt az örömöt, amit más emberek merítenek, nevezetesen a pusztán a fizikai étvágy kielégítéséből származó élvezetet, ahelyett, hogy ezt az élvezetet Isten szolgálatára használná.

Miért? Mert azok a klipából és a szitrá áchrából, a szentség ellentéteiből származnak és onnan kapják szellemi táplálékukat.

A „tökéletes cádik” pedig a gyűlölet teljességével gyűlöl mindent, ami a szitrá áchrától származik, nagy szeretete, a "gyönyörök bőséges szeretete", valamint az Isten és az Ő szentsége iránti szeretetének magasabb foka miatt, amint azt korábban említettük,² mivel ezek, azaz a szentség és a klipá, ellentétesek.

Ahogy írva van: „Határtalan gyűlölettel gyűlölöm őket” - mondja Dávid király azokról, akik ellenállnak Istennek, „ellenségeimmé lettek, vizsgálj meg” – mondja Istennek.³ 

Ennélfogva az Isten iránti szeretet nagyságának megfelelő a fizikai élvezeteket tápláló lelki szitrá achrá iránti gyűlölet és a fizikai élvezetek gonoszságától való teljes irtózás mértéke, ugyanis az ellenszenv éppúgy a szeretet tökéletes ellentéte, mint a gyűlölet.

A „tökéletlen cádik” az, aki nem gyűlöli abszolút gyűlölettel a szitrá áchrát, ezért a rosszat - a fizikai vágyakat és örömöket - sem tartja teljesen visszataszítónak. Amíg a gonosz iránti gyűlölete és utálata nem abszolút mértékű, addig szükségszerűen meg kell őriznie a gonosz iránti szeretet és öröm némi maradványát.

A „bepiszkolódott ruhák”, amelyekbe az állati lélek öltözött, vagyis (amint azt fentebb kifejtettük) a gonosz hajlam és a világi élvezetek utáni vágyakozás, nyilvánvalóan nem váltak le róla teljesen. Ezért az állati lélek gonoszsága sem változott át ténylegesen jóra, mivel még mindig megmaradtak a „bepiszkolódott ruhák”, azaz az élvezetek iránti vágyak, amelyekbe az állati lélek korábban „öltözött” és amelyekben kifejezte magát, kivéve, hogy a rossznak ez a maradványa érzékelhetetlen, és nem tud kifejeződni gonosz vágyakban az ahhoz hasonlatos dolgokban, mert a rossz semmissé válik a jóban a kicsinysége miatt, és semminek minősül, vagyis a jó elsöprő túlsúlya megakadályozza, hogy a rosszat érzékeljük és az kifejeződjön.

És éppen ezért nevezik őt צַדִּיק וְרַע לוֹ - nak, ami nem csak azt jelenti „egy cádik, aki ismeri a rosszat", hanem azt is, hogy  „egy cádik, akié a rossz, azaz a rossz alárendelődött és átadatott neki”, a benne lévő jónak. Az ilyen cádikot a jóval azonosítjuk, mivel túlnyomórészt jó.

Az a tény tehát, hogy megmaradt benne némi rossz, azt jelzi, hogy az Isten iránti szeretete sem teljes, mert ha teljes volna, akkor az az összes benne lévő rosszat jóra változtatná. Ezért az ilyen embert úgy is hívjuk „tökéletlen cádik”.

Ez a szint - a „tökéletlen cádik” szintje, aki „ismeri a rosszat" - miriádnyi szintre oszlik, amelyek az állati lelket alkotó négy „rossz elem” valamelyikéből származó apró maradék rossz minőségének különböző fokozataiból állnak (lásd 1. fejezet). 

Az egyik cádikban a maradék gonoszság a Víz eleméből állhat; egy másikban a gonoszság a Tűz elem egy szikrájából állhat; és így tovább. A szinteknek ez a felosztása minőségi, a megmaradt gonoszság típusa alapján.

Az Alter Rebbe most egy mennyiségi felosztást fog leírni (úgymond), attól függően, hogy a gonosz milyen mértékben veszíti el identitását a jóban. Az egyik cádikban a maradék rossz lehet olyan mértékű, hogy a jó és a rossz arányát 60:1 arányban lehetne leírni; egy másik cádikban a rossz lehet sokkal apróbb, hogy a jó 1000:1 arányú arányával elnyomja azt; és így tovább.

Mégis, hogy egy kifejezést kölcsönözzünk a nem kóser élelmiszerekre vonatkozó törvényből, ahol bizonyos esetekben az a szabály, hogy már 60 rész (kóser) és 1 rész (nem kóser) közötti túlsúly is elegendő ahhoz, hogy az egész keverék kóser legyen (mivel a nem kóser élelmiszer már nem képes a keveréket az ízével beszennyezni), a mi esetünkben ugyanígy mondhatjuk, hogy a jó 60:1 arányú túlsúlya a rosszal szemben szintén képes megakadályozni a maradék rossz kifejeződését és érzékelését.

A felosztás azt is figyelembe veszi, hogy a fennmaradó rossz milyen mértékben semmisül meg a jóban annak kicsinysége miatt, hiszen ez lehet akár hatvanad része, például, vagy ezred, vagy tízezerred, és így tovább.

A „tökéletlen cádikok” sorában ezek a különböző alszintek a minden nemzedékben megtalálható számos cádikok különböző szintjei, ahogyan a Gemarában olvassuk: „Tizennyolcezer cádik áll a Szent előtt, áldott legyen Ő”⁴, ám a „tökéletes cádikokat” illetően Simon ben Jocháj rabbi kijelentése érvényes: „Láttam »felemelkedett embereket« (bnéj álijá), de ők csak kevesen vannak.”⁵

Az ok, amiért a tökéletes cádikokat bnéj álijának (szó szerint: „a felemelkedés emberei”) nevezik, az az, hogy a rosszat átalakítják és a szentség felé emelik.

Hasonlóképpen van megírva a Zohár bevezetőjében,⁶ hogy amikor rabbi Chijá fel akart menni rabbi Simon ben Jocháj héjcháljába (mennyei szentélyébe), hallott egy hangot, amely azt mondta:

„Aki közületek, mielőtt idejött, a világ sötétségét világossággá (szentséggé) változtatta, és állati lelkének keserű ízét és gonosz hajlamát édességgé (szentséggé) változtatta ... csak ezek léphetnek be”.

És még egy ok, amiért bnéj álijának hívjuk a tökéletes cádikokat:

Még az isteni szolgálatuk is a „jócselekedetek” terén, a Tóra és a micvák teljesítésében a Mennyek kedvéért történik, és szolgálatuk a legmagasabb szintre, a legmagasztosabb magasságok felé irányul.

Istenszolgálatuknak nem pusztán az a célja, hogy Istenhez kötődjenek azáltal, hogy a Tórán és a micvákon keresztül szolgálják Őt, hogy így oltsák lelkük szomját, amely Istenre szomjazik, ahogy írva van: „Ti, mindazok, akik szomjaznak az Istenfélelemre, menjenek a Tóra vizéhez”⁷ , azaz foglalkozzanak a Tórával, amely a vízhez hasonlatos, amint azt máshol kifejtettük, azaz hogy a versben szereplő „szomjazók” azokra vonatkoznak, akik szomjazzák az Isteniséget.

Isten szolgálata sokkal inkább az, ahogyan a Tikunéj Zohár magyarázza azt, amit Bölcseink mondtak: „Ki a jámbor (chászid)? Aki jóindulatú (mitchászed) a Teremtőjével (Kono) szemben". A Tikunéj Zohár megjegyzi, hogy a Kono héber szó (amit általában „Teremtőjével”-ként fordítanak) itt úgy értelmezendő, hogy „a fészke" (a ken-„fészek” héber szó gyökéből származik), és így a chászid az, aki jóindulatú „a fészkével” - azaz a Forrásával, Istennel - szemben. Ez az Istennel szembeni „jóindulat” a következőkből áll:

„egyesíti a Szentet, áldott legyen Ő, az Ő Shechinájával (az Isteni Jelenléttel), hogy ennek az egyesülésnek a fénye elérje és érezhető legyen még a legalacsonyabb szintű világokban is”.

Ahogy azt a Rájá Mehemna is elmagyarázza a Ki Técé hetiszakasznál: „Oly módon, ahogy egy fiú, aki apjáért és anyjáért fáradozik, akiket jobban szeret, mint önmagát, jobban, mint a saját nefesét, ruachját és neshamáját", és aki életét áldozza értük, hogy megváltsa őket, ha fogságba esnének és ahogy több másik helyen is kifejtik.

Ilyen a „felemelkedés embereinek” Istenszolgálata: teljesen önzetlen, csak az a vágy motiválja, hogy örömet szerezzenek Istennek, és mindenütt éreztessék jelenlétét. 

Az Álter Rebbe azzal folytatja gondolatmenetét, hogy elmagyarázza, hogy a „felemelkedés emberei” kifejezés fent említett két értelmezése összhangban van egymással, és valójában kiegészítik egymást. 

A kabbala, a zsidó misztika szerint a „mán” felemelkedése" (מ "ן- betűszó a májin nukvin héber szavak, azaz „női vizek”) a „mád” (מ "ד- kezdetű májin dechurin, azaz „férfi vizek”) egyenes arányú „leereszkedését” eredményezi. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a „női” szint, azaz a mekábel (befogadó, ami esetünkben az ember cselekedetei Isten irányába, azaz „felfelé”) megerősödik, a „férfi” szint, azaz a máspiá (behatoló, ami esetünkben Isten jóindulatát jelenti, amint az „lefelé folyik”) is erősödik, csak éppen ellenkező irányba.

Ezt a "bnéj álijára” alkalmazva a fentieket a következő történik: az első értelmezés szerint - hogy tudniillik a tökéletes cádikok egyedi képessége, hogy a rosszat felemeljék és jóvá változtatassák - a „mán” felemelkedését jelenti. A második értelmezésben említett aspektus - hogy ti. Istenszolgálatukkal az isteni Jelenlétét hozzák le a földre - a „mád alászállását” jelenti, mert minden micva, amit a tökéletes cádikok megcselekszenek (mint az isteni Jelenlét alászállásának megnyilvánulása), egyben Isten jóindulatának kifejezése is. Így a két értelmezés kiegészíti egymást, mivel a „mán” az, ami a „mád” alászállását eredményezi.

A két értelmezés kiegészíti egymást, mert a klipát nogában található jó megjavításával, ahogyan azt a „bnéj álijá” teszik azáltal, hogy állati lelküket amely a klipát nogából származik jóvá alakítják, az ember felemeli a „női vizeket” (mán), mely azt eredményezi, hogy a magasabb szférákban ezek az erők egyesülnek, így lehetővé válik, hogy a „férfi vizek” (mád) leereszkedjenek ebbe a világba.

Ezek a „férfias vizek” a jóság „vizei”, amelyek a 248 cselekvést előíró parancsolat mindegyikében benne vannak, amelyek mind a „jóság” és a „férfias vizek” természetéből fakadnak.

Ez a „férfi vizek” kifejezés a micvákra alkalmazva azt jelenti, hogy a micvák Isten szentségét fentről, azaz a magasabb birodalmakból lefelé vonzzák, hogy Isten szentsége a legalacsonyabb világokba, azaz a mi fizikai világunkba öltözzön, és abban nyilatkozzék meg, amint azt máshol kifejtettük.

1. 5Mózes 21:21
2. (a 9. fejezetben, ahol az Alter Rebbe elmagyarázta, hogy a „gyönyörök szeretete" az Isten iránti szeretet legmagasabb szintje).
3. Zsoltárok 139:22-23 alapján („Határtalan gyűlölettel gyűlölöm őket, hiszen nekem is ellenségeimmé lettek. Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat!”)
4. Szuka 45b, Szánhedrin 97b alapján
6. Zohár I. 4a
7. Bevezető a Tikunéj Zohárhoz 1b. Lásd Zohár II, 114b; III, 222b; 281a.