Tánjá - Likuté Ámárim

וּלְתוֹסֶפֶת בֵּיאוּר, בַּאֵר הֵיטֵב לְשׁוֹן "תְּפִיסָא" שֶׁאָמַר אֵלִיָּהוּ: "לֵית מַחֲשָׁבָה תְּפִיסָא בָךְ כוּ'"

הִנֵּה, כָּל שֵׂכֶל כְּשֶׁמַּשְׂכִּיל וּמַשִּׂיג בְּשִׂכְלוֹ אֵיזֶה מוּשְׂכָּל, הֲרֵי הַשֵּׂכֶל תּוֹפֵס אֶת הַמּוּשְׂכָּל וּמַקִּיפוֹ בְּשִׂכְלוֹ

וְהַמּוּשְׂכָּל נִתְפָּס וּמוּקָּף וּמְלוּבָּשׁ בְּתוֹךְ הַשֵּׂכֶל שֶׁהִשִּׂיגוֹ וְהִשְׂכִּילוֹ

וְגַם הַשֵּׂכֶל מְלוּבָּשׁ בַּמּוּשְׂכָּל בְּשָׁעָה שֶׁמַּשִּׂיגוֹ וְתוֹפְסוֹ בְּשִׂכְלוֹ

דֶּרֶךְ מָשָׁל: כְּשֶׁאָדָם מֵבִין וּמַשִּׂיג אֵיזוֹ הֲלָכָה בְּמִשְׁנָה אוֹ בִּגְמָרָא לַאֲשׁוּרָהּ עַל בּוּרְיָהּ

הֲרֵי שִׂכְלוֹ תּוֹפֵס וּמַקִּיף אוֹתָהּ, וְגַם שִׂכְלוֹ מְלוּבָּשׁ בָּהּ בְּאוֹתָהּ שָׁעָה

וְהִנֵּה, הֲלָכָה זוֹ, הִיא חָכְמָתוֹ וּרְצוֹנוֹ שֶׁל הַקָּדוֹשׁ־בָּרוּךְ־הוּא

שֶׁעָלָה בִּרְצוֹנוֹ, שֶׁכְּשֶׁיִּטְעוֹן רְאוּבֵן כָּךְ וְכָךְ דֶּרֶךְ מָשָׁל וְשִׁמְעוֹן כָּךְ וְכָךְ – יִהְיֶה הַפְּסַק בֵּינֵיהֶם כָּךְ וְכָךְ

וְאַף אִם לֹא הָיָה וְלֹא יִהְיֶה הַדָּבָר הַזֶּה לְעוֹלָם, לָבֹא לְמִשְׁפָּט עַל טְעָנוֹת וּתְבִיעוֹת אֵלּוּ

מִכָּל מָקוֹם, מֵאַחַר שֶׁכָּךְ עָלָה בִּרְצוֹנוֹ וְחָכְמָתוֹ שֶׁל הַקָּדוֹשׁ־בָּרוּךְ־הוּא, שֶׁאִם יִטְעוֹן זֶה כָּךְ וְזֶה כָּךְ, יִהְיֶה הַפְּסַק כָּךְ

הֲרֵי כְּשֶׁאָדָם יוֹדֵעַ וּמַשִּׂיג בְּשִׂכְלוֹ פְּסַק זֶה כַּהֲלָכָה הָעֲרוּכָה בְּמִשְׁנָה אוֹ גְּמָרָא אוֹ פּוֹסְקִים

הֲרֵי זֶה מַשִּׂיג וְתוֹפֵס וּמַקִּיף בְּשִׂכְלוֹ רְצוֹנוֹ וְחָכְמָתוֹ שֶׁל הַקָּדוֹשׁ־בָּרוּךְ־הוּא, דְּלֵית מַחֲשָׁבָה תְּפִיסָא בֵּיהּ וְלֹא בִּרְצוֹנוֹ וְחָכְמָתוֹ

כִּי אִם בְּהִתְלַבְּשׁוּתָם בַּהֲלָכוֹת הָעֲרוּכוֹת לְפָנֵינוּ

וְגַם שִׂכְלוֹ מְלוּבָּשׁ בָּהֶם

וְהוּא יִחוּד נִפְלָא שֶׁאֵין יִחוּד כָּמוֹהוּ וְלֹא כְּעֶרְכּוֹ נִמְצָא כְּלָל בְּגַשְׁמִיּוּת

לִהְיוֹת לַאֲחָדִים וּמְיוּחָדִים מַמָּשׁ מִכָּל צַד וּפִנָּה

וְזֹאת מַעֲלָה יְתֵרָה גְּדוֹלָה וְנִפְלָאָה לְאֵין קֵץ אֲשֶׁר בְּמִצְוַת יְדִיעַת הַתּוֹרָה וְהַשָּׂגָתָהּ

עַל כָּל הַמִּצְוֹת מַעֲשִׂיּוֹת, וַאֲפִילוּ עַל מִצְוֹת הַתְּלוּיוֹת בְּדִבּוּר, וַאֲפִילוּ עַל מִצְוַת תַּלְמוּד תּוֹרָה שֶׁבְּדִבּוּר

כִּי עַל יְדֵי כָּל הַמִּצְוֹת שֶׁבְּדִבּוּר וּמַעֲשֶׂה, הַקָּדוֹשׁ־בָּרוּךְ־הוּא מַלְבִּישׁ אֶת הַנֶּפֶשׁ, וּמַקִּיפָהּ אוֹר ה' מֵרֹאשָׁהּ וְעַד רַגְלָהּ

וּבִידִיעַת הַתּוֹרָה, מִלְּבַד שֶׁהַשֵּׂכֶל מְלוּבָּשׁ בְּחָכְמַת ה', הִנֵּה גַּם חָכְמַת ה' בְּקִרְבּוֹ

– מַה שֶּׁהַשֵּׂכֶל מַשִּׂיג וְתוֹפֵס וּמַקִּיף בְּשִׂכְלוֹ מַה שֶּׁאֶפְשָׁר לוֹ לִתְפּוֹס וּלְהַשִּׂיג מִידִיעַת הַתּוֹרָה

אִישׁ כְּפִי שִׂכְלוֹ וְכֹחַ יְדִיעָתוֹ וְהַשָּׂגָתוֹ בִּפְשַׁט־רֶמֶז־דְּרוּשׁ־סוֹד

וּלְפִי שֶׁבִּידִיעַת הַתּוֹרָה, הַתּוֹרָה מְלוּבֶּשֶׁת בְּנֶפֶשׁ הָאָדָם וְשִׂכְלוֹ וּמוּקֶּפֶת בְּתוֹכָם

לָכֵן נִקְרֵאת בְּשֵׁם "לֶחֶם" וּ"מְזוֹן הַנֶּפֶשׁ"

כִּי כְּמוֹ שֶׁהַלֶּחֶם הַגַּשְׁמִי זָן אֶת הַגּוּף כְּשֶׁמַּכְנִיסוֹ בְּתוֹכוֹ וְקִרְבּוֹ מַמָּשׁ, וְנֶהְפָּךְ שָׁם לִהְיוֹת דָּם וּבָשָׂר כִּבְשָׂרוֹ

וַאֲזַי יִחְיֶה וְיִתְקַיֵּם

כָּךְ בִּידִיעַת הַתּוֹרָה וְהַשָּׂגָתָהּ בְּנֶפֶשׁ הָאָדָם שֶׁלּוֹמְדָהּ הֵיטֵב בְּעִיּוּן שִׂכְלוֹ

עַד שֶׁנִּתְפֶּסֶת בְּשִׂכְלוֹ וּמִתְאַחֶדֶת עִמּוֹ וְהָיוּ לַאֲחָדִים

– נַעֲשָׂה מָזוֹן לַנֶּפֶשׁ

וְחַיִּים בְּקִרְבָּהּ, מֵחַיֵּי הַחַיִּים אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא הַמְלוּבָּשׁ בְּחָכְמָתוֹ וְתוֹרָתוֹ שֶׁבְּקִרְבָּהּ

וְזֶהוּ שֶׁכָּתוּב: "וְתוֹרָתְךָ בְּתוֹךְ מֵעָי"

וּכְמוֹ שֶׁכָּתוּב בְּ"עֵץ חַיִּים" שַׁעַר מ"ד פֶּרֶק ג', שֶׁלְּבוּשֵׁי הַנְּשָׁמוֹת בְּגַן עֵדֶן הֵן הַמִּצְוֹת

וְהַתּוֹרָה הִיא הַמָּזוֹן לַנְּשָׁמוֹת שֶׁעָסְקוּ בָּעוֹלָם הַזֶּה בַּתּוֹרָה לִשְׁמָהּ, וּכְמוֹ שֶׁכָּתוּב בַּזֹּהַר וַיַּקְהֵל דַּף ר"י

וְ"לִשְׁמָהּ", הַיְינוּ כְּדֵי לְקַשֵּׁר נַפְשׁוֹ לַה' עַל יְדֵי הַשָּׂגַת הַתּוֹרָה

אִישׁ כְּפִי שִׂכְלוֹ, כְּמוֹ שֶׁכָּתוּב בִּ"פְרִי עֵץ חַיִּים"

[וְהַמָּזוֹן הִיא בְּחִינַת אוֹר פְּנִימִי, וְהַלְּבוּשִׁים בְּחִינַת מַקִּיפִים

וְלָכֵן אָמְרוּ רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה, שֶׁתַּלְמוּד תּוֹרָה שָׁקוּל כְּנֶגֶד כָּל הַמִּצְוֹת

לְפִי שֶׁהַמִּצְוֹת הֵן לְבוּשִׁים לְבַד, וְהַתּוֹרָה הִיא מָזוֹן וְגַם לְבוּשׁ לַנֶּפֶשׁ הַמַּשְׂכֶּלֶת

שֶׁמִּתְלַבֵּשׁ בָּהּ בְּעִיּוּנָהּ וְלִמּוּדָהּ

וְכָל שֶׁכֵּן כְּשֶׁמּוֹצִיא בְּפִיו בְּדִבּוּר

שֶׁהֶבֶל הַדִּבּוּר נַעֲשֶׂה בְּחִינַת אוֹר מַקִּיף, כְּמוֹ שֶׁכָּתוּב בִּ"פְרִי עֵץ חַיִּים"]

Az előző fejezet végén az Alter Rebbe úgy ábrázolta a Tóra tanulmányozását, mint egy királyi ölelést: Amikor valaki Tórát tanul, az intellektusa „átöleli” és magába foglalja az isteni akaratot és bölcsességet – azaz mintegy „átöleli" magát a királyok Királyát, hiszen „Ő és az Ő bölcsessége egy”. A "Király" (azaz Isten akarata és bölcsessége) pedig szintén mintegy „átöleli" a Tórát tanuló ember elméjét.

Ugyanakkor míg az könnyen érthető, hogy az elme befogadása leírható egyfajta ölelésként, hogy az ember „átöleli" az általa befogadott Tóratudást, addig az, hogy a Tóra miként „átöleli" az ember értelmét, nem világos. Az 5. fejezetben az Álter Rebbe ezt magyarázza meg.

Egy további magyarázat, annak érdekében, hogy jobban megvilágítsuk a „tefiszá" (megragadni, átölelni) kifejezést, melyet Elijáhu szavaiban találunk: "Semmilyen gondolat nem ragadhat meg Téged".

Akként lehetséges, hogy amikor az emberi értelem felfog és megért valamilyen intellektuálisan felfogható dolgot, az elme megragadja és magába foglalja azt az adott dolgot, azaz, másképpen mondva a tárgyat megragadja és magába foglalja az azt megértő és felfogó értelem, mely így quasi magára ölti azt.

Emellett az intellektus az intellektuális felfogás és megragadás idején az adott dologba öltözik.¹

Amikor például valaki megért és felfog egy bizonyos háláchát, azaz vallásjogi kérdést a Misnából vagy a Talmudból, világosan és alaposan, elméje megfeszített munkájával, az intellektusa megragadja és magába foglalja az adott háláchát, és az intellektusa is ebbe öltözik abban az időben, amikor arra törekszik, hogy megértse.

Namármost, a háláchá Isten bölcsessége és akarata, mely az Ő akaratából úgy alakult, hogy ha például Reuven így, Simon pedig úgy követel valamit a másiktól, akkor ilyen és ilyen ítélet kell, hogy szülessen közöttük. 

Még akkor is, ha a konkrét eset soha nem történt meg, és soha nem is fog megtörténni, azaz ezek az érvek és állítások miatt pereskedésre nem is kerül sor, mégis, mivel Isten akarata és bölcsessége szerint úgy alakul, hogy ha az egyik ember így, a másik pedig úgy állítja, hogy az ítélet ilyen és ilyen legyen, és ha valaki ismeri és megérti ezt az ítéletet, mint a Misnában vagy a Gemarában vagy a vallási döntéshozók írásaiban meghatározott vallásjogi döntvényt, akkor ténylegesen megérti és felfogja Isten akaratát és bölcsességét, akit amúgy semmilyen gondolat nem képes teljes mértékben felfogni, sem pedig (az elme nem képes megragadni) az Ő akaratát és bölcsességét, kivéve, ha azok - Isten akarata és bölcsessége - az elénk tárt vallásjogi döntésekbe burkolóznak, és az ember elméje is Isten akaratába és bölcsességébe burkolózik.

Ez pedig a legcsodálatosabb egység; a fizikai világban nincs ehhez hasonló vagy ehhez fogható egység, azaz nincs még két olyan aránytalan dolog, mint az emberi értelem és a Tóra, Isten értelme, melyen keresztül valóban eggyé válik és egyesül minden oldalról és szögből.

Ez tehát a Tóra megismerése és megértése micvájának egyedi, végtelenül nagy és csodálatos felsőbbrendűsége a cselekvéssel járó összes más micvával szemben, sőt még a beszéddel végrehajtott micvákkal szemben is; sőt, még a szóbeli Tóra-tanulás micvájával szemben is.

Mert a cselekedettel és beszéd útján végrehajtott összes micva által Isten felöltözteti a lelket és beburkolja azt az Ő fényével a „fejétől” a „lábáig”, azaz a legmagasabb szintjétől a legalacsonyabbig, azonban a Tóra megismerése esetében az értelem felöltöztetésén túl az isteni bölcsesség beleköltözik az emberbe, így az ember lelke körbeveszi azt, azáltal, hogy az értelem felfogja, megragadja és magába foglalja mindazt a Tóra-ismeretet, amit képes felfogni és megérteni, minden ember az intellektusa és a párdesz - a Tóra-értelmezés négy módja: a psát, a remez, a derus és a szod - szerinti tudás- és megértés képessége szerint. 

Mivel a Tóra megismerésén keresztül a Tóra az ember lelkébe és értelmébe öltözik, és magába szívja azt, ezért a Tórát a lélek „kenyerének” és „táplálékának” nevezik.

Ugyanis ahogyan a fizikai kenyér is táplálja a testet, amikor lenyeli és felszívódik benne, és ott saját vérré és hússá alakul át, és a test csak így tud élni és fennmaradni, hasonlóképpen, a Tóra megismerése és megértése - egy olyan személy lelke által, aki alaposan, intellektusának összpontosításával tanulmányozza azt, addig a pontig, amikor a Tórát megragadja az elméje, és összekapcsolódik vele, hogy eggyé váljanak – a lélek eledelévé válik.

A Tóra tehát belső életté válik számára, az élet Forrásából, a Végtelenből – áldassék -, aki az Ő bölcsességébe és Tórájába van öltözve, amely a Tórát tanuló [lelkében] van.

Ez a jelentése annak a biblia versnek, mely azt mondja: „A Tórád a bensőmben van”² , ami azt jelenti, hogy a Tóra táplálék a lélek számára.

Hasonlóan írja az Éc Cháim c. könyv (44. kapu, 3. fejezet), hogy a micvák, azaz a Tóra parancsolatai a Édenkertben lévő lelkek „ruhái”.

Az Édenkertben a lelkek az Isteni Jelenlét, a sechiná ragyogását élvezik. Ahhoz, hogy a lélek, mely egy fizikai értelemben korlátozott lény, képes legyen elviselni a végtelen sugárzást, szellemi „ruhákkal” kell beburkolni. A földi élet során betartott micvák biztosítják a lélek számára ezeket a ruhákat, mert, ahogy erről korábban beszéltünk, a micvák megcselekvése a lelket isteni fénybe burkolja, ahogyan egy ruha beburkolja a testet.

A parancsolatok megtartása tehát a „ruha”, a szellem tápláléka ugyanakkor a Tóratanulás, az isteni bölcsesség megismerése.

A Tóra ezzel szemben a lelkek tápláléka az Édenkertben, akik a földi életük során a Tóra tanulmányozásával önmagáért, azaz nem önös érdekből foglalkoztak. Ezt írja a Zohár (Vájákhel, 210. oldal).

A Tóra-tanulmányozás „önmagáért” való tanulásának jelentése a következő: a tanulás azzal a szándékkal, hogy az ember lelkét Istenhez kösse a Tóra megértése által, minden ember az intellektusának képességei szerint, ahogyan azt a Pri Éc Cháim című kabbalista könyv magyarázza.

[A lélek „tápláléka” a „bennünk lakozó fény” szintjére utal; a „ruhák” pedig a bennünket „körülvevő fény” szintjére. Ezért mondták bölcseink – legyen áldott emlékük-, hogy a Tóra-tanulás felér az összes többi micvával,³ mert a micvák csak „ruhák”, míg a Tóra „táplálék” és egyben „ruha” is az intellektuális lélek számára.

A Tóra "ruhaként" szolgál, mert az ember úgy öltözik bele, hogy lelkét arra összpontosítja és azt tanulmányozza.

Mennyivel inkább így van ez, ha valaki szóban fejezi ki a Tóra szavait, azaz nem csak tanul, de tanít is, beszél a Tóráról, hiszen a beszéd által az ember lehelete egyfajta „átfogó fénnyé” válik, ahogyan a Pri Éc Cháim írja.]

1. A Rebbe megjegyzi: A gondolat megértésének folyamata a következő: Először az ember általánosságban ragadja meg az adott ötletet vagy fogalmat, ekkor az intellektusa átfogja a témát. Ezután az ember elkezdi boncolgatni az általános dolgot elemzéssel és érveléssel, ekkor pedig már a téma átfogja az intellektusát. Amikor befejezi a boncolgatást és az elemzést (vagyis amikor már alaposan elsajátította a fogalmat, az Alter Rebbe szavaival élve: "Az értelem... megértette és felfogta..."), az intellektusa ismét körülfogja a tárgyat.
2. Zsoltárok 40:9
3. Misna, Peá 1:1