Tánjá - Likuté Ámárim

וְהִנֵּה מוּדַעַת זֹאת לַכֹּל, כִּי מִצְוַת וְאַזְהָרַת עֲבוֹדָה זָרָה, שֶׁהֵם שְׁנֵי דִבְּרוֹת הָרִאשׁוֹנִים, "אָנֹכִי" וְ"לֹא יִהְיֶה לְךָ", הֵם כְּלָלוּת כָּל הַתּוֹרָה כוּלָּהּ

כִּי דִּבּוּר "אָנֹכִי" – כּוֹלֵל כָּל רַמַ"ח מִצְוֹת עֲשֵׂה, וְ"לֹא יִהְיֶה לְךָ" – כּוֹלֵל כָּל שַׁסַ"ה מִצְוֹת לֹא תַעֲשֶׂה

וְלָכֵן שָׁמַעְנוּ "אָנֹכִי" וְ"לֹא יִהְיֶה לְךָ" לְבַד מִפִּי הַגְּבוּרָה כְּמַאֲמַר רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה, מִפְּנֵי שֶׁהֵם כְּלָלוּת הַתּוֹרָה כוּלָּהּ

וּלְבָאֵר הֵיטֵב עִנְיָן זֶה, צָרִיךְ לְהַזְכִּיר תְּחִלָּה בִּקְצָרָה עִנְיָן וּמַהוּת אַחְדּוּתוֹ שֶׁל הַקָּדוֹשׁ־בָּרוּךְ־הוּא, שֶׁנִּקְרָא "יָחִיד וּמְיוּחָד"

"וְכֹל מַאֲמִינִים שֶׁהוּא לְבַדּוֹ הוּא", כְּמוֹ שֶׁהָיָה קוֹדֶם שֶׁנִּבְרָא הָעוֹלָם מַמָּשׁ

וּכְמוֹ שֶׁאוֹמְרִים: "אַתָּה הוּא עַד שֶׁלֹּא נִבְרָא הָעוֹלָם, אַתָּה הוּא מִשֶּׁנִּבְרָא כוּ'

פֵּירוּשׁ – "הוּא" מַמָּשׁ בְּלִי שׁוּם שִׁינּוּי, כְּדִכְתִיב: "אֲנִי ה' לֹא שָׁנִיתִי

כִּי, עוֹלָם הַזֶּה וְכֵן כָּל הָעוֹלָמוֹת הָעֶלְיוֹנִים – אֵינָם פּוֹעֲלִים שׁוּם שִׁינּוּי בְּאַחְדּוּתוֹ יִתְבָּרֵךְ בְּהִבָּרְאָם מֵאַיִן לְיֵשׁ

שֶׁכְּמוֹ שֶׁהָיָה הוּא לְבַדּוֹ הוּא יָחִיד וּמְיוּחָד קוֹדֶם הִבָּרְאָם, כֵּן הוּא לְבַדּוֹ הוּא יָחִיד וּמְיוּחָד אַחַר שֶׁבְּרָאָם

מִשּׁוּם דְּכוּלָּא קַמֵּיהּ כְּלָא חֲשִׁיב, וּכְאַיִן וָאֶפֶס מַמָּשׁ

כִּי הִתְהַוּוּת כָּל הָעוֹלָמוֹת עֶלְיוֹנִים וְתַחְתּוֹנִים מֵאַיִן לְיֵשׁ, וְחַיּוּתָם וְקִיּוּמָם הַמְקַיְּימָם שֶׁלֹּא יַחְזְרוּ לִהְיוֹת אַיִן וָאֶפֶס כְּשֶׁהָיָה

אֵינוֹ אֶלָּא דְּבַר ה' וְרוּחַ פִּיו יִתְבָּרֵךְ הַמְלוּבָּשׁ בָּהֶם

וּלְמָשָׁל, כְּמוֹ בְּנֶפֶשׁ הָאָדָם, כְּשֶׁמְּדַבֵּר דִּבּוּר אֶחָד; שֶׁדִּבּוּר זֶה לְבַדּוֹ כְּלָא מַמָּשׁ, אֲפִילוּ לְגַבֵּי כְּלָלוּת נַפְשׁוֹ הַמְדַבֶּרֶת

שֶׁהוּא בְּחִינַת לְבוּשׁ הָאֶמְצָעִי שֶׁלָּהּ, שֶׁהוּא כֹּחַ הַדִּבּוּר שֶׁלָּהּ

שֶׁיָּכוֹל לְדַבֵּר דִּבּוּרִים לְאֵין קֵץ וְתַכְלִית

וְכָל שֶׁכֵּן לְגַבֵּי בְּחִינַת לְבוּשׁ הַפְּנִימִי שֶׁלָּהּ שֶׁהוּא הַמַּחֲשָׁבָה, שֶׁמִּמֶּנָּה נִמְשְׁכוּ הַדִּבּוּרִים וְהִיא חַיּוּתָם

וְאֵין צָרִיךְ לוֹמַר לְגַבֵּי מַהוּת וְעַצְמוּת הַנֶּפֶשׁ, שֶׁהֵן עֶשֶׂר בְּחִינוֹתֶיהָ הַנִּזְכָּרוֹת לְעֵיל: חָכְמָה־בִּינָה־דַּעַת כוּ'

שֶׁמֵּהֶן נִמְשְׁכוּ אוֹתִיּוֹת מַחֲשָׁבָה זוֹ הַמְלוּבָּשׁוֹת בְּדִבּוּר זֶה כְּשֶׁמְּדַבֵּר

כִּי הַמַּחֲשָׁבָה הִיא גַּם כֵּן בְּחִינַת אוֹתִיּוֹת כְּמוֹ הַדִּבּוּר, רַק שֶׁהֵן רוּחָנִיּוֹת וְדַקּוֹת יוֹתֵר

אֲבָל עֶשֶׂר בְּחִינוֹת חָכְמָה־בִּינָה־דַּעַת כוּ', הֵן שֹׁרֶשׁ וּמְקוֹר הַמַּחֲשָׁבָה, וְאֵין בָּהֶם בְּחִינַת אוֹתִיּוֹת עֲדַיִין קוֹדֶם שֶׁמִּתְלַבְּשׁוֹת בִּלְבוּשׁ הַמַּחֲשָׁבָה

לְמָשָׁל, כְּשֶׁנּוֹפֶלֶת אֵיזוֹ אַהֲבָה וְחֶמְדָּה בְּלִבּוֹ שֶׁל אָדָם, קוֹדֶם שֶׁעוֹלָה מֵהַלֵּב אֶל הַמּוֹחַ לְחַשֵּׁב וּלְהַרְהֵר בָּהּ

אֵין בָּהּ בְּחִינַת אוֹתִיּוֹת עֲדַיִין, רַק חֵפֶץ פָּשׁוּט וַחֲשִׁיקָה בַּלֵּב אֶל הַדָּבָר הַהוּא הַנֶּחְמָד אֶצְלוֹ

וְכָל שֶׁכֵּן קוֹדֶם שֶׁנָפְלָה הַתַּאֲוָה וְהַחֶמְדָּה בְּלִבּוֹ לְאוֹתוֹ דָבָר, רַק הָיְתָה בְּכֹחַ חָכְמָתוֹ וְשִׂכְלוֹ וִידִיעָתוֹ

שֶׁהָיָה נוֹדָע אֶצְלוֹ אוֹתוֹ דָבָר שֶׁהוּא נֶחְמָד וְנָעִים וְטוֹב וְיָפֶה לְהַשִּׂיגוֹ וְלִידָּבֵק בּוֹ, כְּגוֹן: לִלְמוֹד אֵיזוֹ חָכְמָה, אוֹ לֶאֱכוֹל אֵיזֶה מַאֲכָל עָרֵב

רַק לְאַחַר שֶׁכְּבָר נָפְלָה הַחֶמְדָה וְהַתַּאֲוָה בְּלִבּוֹ בְּכֹחַ חָכְמָתוֹ וְשִׂכְלוֹ וִידִיעָתוֹ

וְאַחַר כָּךְ חָזְרָה וְעָלְתָה מֵהַלֵּב לַמּוֹחַ – לְחַשֵּׁב וּלְהַרְהֵר בָּהּ אֵיךְ לְהוֹצִיא תַּאֲוָתוֹ מִכֹּחַ אֶל הַפּוֹעַל לְהַשִּׂיג הַמַּאֲכָל, אוֹ לְמִידַת הַחָכְמָה בְּפוֹעַל

הֲרֵי בְּכָאן נוֹלְדוּ בְּחִינוֹת אוֹתִיּוֹת בְּמוֹחוֹ, שֶׁהֵן אוֹתִיּוֹת כִּלְשׁוֹן עַם וָעָם הַמְדַבְּרִים וְהַמְהַרְהֲרִים בָּהֶם כָּל עִנְיְינֵי הָעוֹלָם

Köztudott, hogy az Isten egységében való hit tevőleges parancsa és a bálványimádásra vonatkozó figyelmeztetés, amelyek a Tízparancsolat első két parancsolatát alkotja: „Én vagyok az Örökkévaló...” és „Ne legyenek más isteneid...”¹, magukba foglalják az egész Tórát.

Ugyanis az „Én vagyok az Örökkévaló” parancsolat tartalmazza mind a 248 pozitív, azaz cselekvésre buzdító parancsolatot, míg a „Ne legyenek más isteneid” parancsolat tartalmazza mind a 365 tiltó parancsolatot.²

Ezért hallottuk csak ezt a két parancsolatot, az „Én vagyok...” és a „Ne legyenek...” közvetlenül Istentől, míg a többi nyolc parancsolatot Mózes közvetítésével, ahogyan bölcseink mondták,³ mert ezek alkotják az egész Tóra összességét.

Így tulajdonképpen magától Istentől hallottuk az egész Tórát, hiszen az összes parancsolat benne foglaltatik ebben a kettőben, ahogyan a részletek benne vannak egy általánosításban. Ezért, ahogyan az ember Isten iránti szeretete motiválja őt arra, hogy ezt a két parancsolatot akár az élete árán is megtartsa, úgy motiválhatja őt az összes parancsolat betartására is.

Azonban felmerül a kérdés: miért kell az összes pozitív parancsolatot Isten egységének megerősítésének, és miért kell az összes tilalmat a bálványimádás megnyilvánulásának tekinteni? A válasz, hogy az összes parancsolat alapja az Istenbe vetett hit. A Mechilta ezt a gondolatot egy király példázatával illusztrálja, aki mikor megérkezett egy országba, és a lakosság arra kérte, hogy adjon nekik egy törvényrendszert. Erre a király így válaszolt: „Először fogadjatok el engem királyotoknak, utána majd kiadom a rendeleteimet”. Ugyanígy az Egyetlen Istenbe vetett hit képezi azt az alapot, amelyre az összes többi parancsolat épül.

Szintén felmerülhet a kérdés, hogy miért kellene az Isten egységére vonatkozó két parancsolatot az egész Tóra összefoglalásának, és az összes többi parancsolatot csupán ezek kiterjesztésének tekinteni?

A magyarázat alapja az isteni egység fogalmának mélyebb megértése. Isten egységén nem csak azt értjük, hogy csak egy Teremtő van, hanem azt is, hogy Isten az egyetlen létező entitás és semmi, illetve senki sincs rajta kívül. Minden más teljesen semmissé válik előtte, és teljesen eggyé válik vele. Ezért, amikor valaki a parancsolatokban kifejezett isteni akarattal szembeszegülve cselekszik, akkor elkülöníti magát Istentől, mintha egy különálló és független entitás lenne. Ez Isten egységének tagadását jelenti, és ezért az illető bálványimádónak minősül. 

A dolog még jobb megértéséhez, először röviden beszélnünk kell Isten egységének fogalmáról és lényegéről, aki „Egynek és Egyedülállónak”⁴ neveztetik. Ami írva van, hogy tudniillik: „Mindenki hiszi, hogy Ő most, a teremtés után is Egyetlen” , pontosan úgy, ahogyan a világ teremtése előtt volt, amikor Isten nyilvánvalóan egyedül volt, mivel semmi más nem jött még létre. Így most, a teremtés után is, semmi sem létezik rajta kívül. Ahogy az imakönyvben fogalmazunk: „Te vagy az, aki voltál, mielőtt a világot teremtették, és Te vagy az, aki a világ teremtése óta vagy.”⁵

Ez a tény, mely nyomatékot ad a „aki” szónak, mondván: „Te vagy az, aki...” azt jelenti: „Te ténylegesen ugyanaz az vagy a teremtés előtt és után, minden változás nélkül”, ahogy írva van: „Én, az Örökkévaló, nem változtam”⁶ a teremtés óta, azaz Isten a megszámlálhatatlan mennyiségű teremtmény ellenére egyedül van, hiszen minden teremtmény benne foglaltatik – semmi sincs Istenen kívül.

Mert ez a világ, és hasonlóképpen az összes feljebb való világ, nem okoz semmilyen változást az Ő egységében azáltal, hogy a semmi állapotából teremtették őket. Ahogyan Isten egyedül Egy volt, egyedülálló és egységes, mielőtt megteremtette őket, akkor is Ő egyedül Egy, egyedülálló és egységes, miután megteremtette őket, hiszen minden teremtmény olyan, mintha semmis lenne, mintha egyáltalán nem létezne.

Mert az összes feljebbvaló és alsó világnak a semmiből való létrejötte, életük és létük, vagyis az az erő, amely fenntartja őket, hogy ne forduljanak vissza a semmivé és a nullává, ahogyan teremtésük előtt voltak - nem más, mint „Isten szava” és „szájának lehelete”⁷ , amely ezeket a világokat beöltözteti.

Példaként hasonlítsuk ezt a koncepciót az emberi lélekhez: Amikor az ember kimond egy szót, ez az egyetlen szó még akkor is olyan, mintha abszolút semmi lenne, ha a lélek egészéhez (azaz a beszéd erejéhez) viszonyítjuk, amely a lélek középső "ruhája", azaz kifejező szerve, nevezetesen a beszéd képessége, hiszen ez (a beszéd) képesség(e) végtelen számú szót képes létrehozni - és a végtelenhez képest pedig egy szónak nincs semmi értéke.

Pláne egy a szónak nincs értéke a lélek legbelső „ruhájához” képest, vagyis ahhoz a „ruhához”, amely a legközelebb áll magához a lélekhez, nevezetesen a gondolkodás képességéhez, amely a beszéd és az életerő forrása.

Magától értetődik pedig, hogy egy a szó semmi, ha összehasonlítjuk a lélek lényegével és egységével, és nem csak a lélek „ruháival”, melyek a lélek megnyilvánulásai nem pedig annak esszenciája, ezek pedig a fent említett tíz attribútum:⁸ a chochmá, biná, dáát, és így tovább, vagyis a hét érzelmi attribútum, amelyekből a gondolat „betűi” származnak, amelyeket az ember beszédébe „öltöztet”, amikor azt kimondja. Mert a gondolat is, akárcsak a beszéd, betűkből áll, csakhogy a gondolat betűi spirituálisabbak és kifinomultabbak. Ám a tíz attribútum – a chochmá, a biná, és a dáát és így tovább - a gondolat gyökere és forrása, és mielőtt a gondolat ruhájába öltöznének, még hiányzik belőlük a betűk tulajdonsága.

Mivel az értelmi és érzelmi lélekerők olyan kifinomultak, hogy még a szellemi „gondolatbetűkkel” sem határozhatók meg, nyilvánvalóan egészen más szellemi szinten vannak, és a gondolat vagy a kimondott szó értéktelen hozzájuk képest. Most pedig a Tánjá leírja azt a folyamatot, amelynek során a gondolat „betűi” kialakulnak. 

Például, amikor az ember hirtelen tudatára ébred egy bizonyos szerelemnek vagy vágynak a szívében, mielőtt az a szívből az agyba emelkedne, hogy meditáljon rajta és átgondolja, még nem nyerte el a betűk elemét; ez csak egy tiszta vágy és sóvárgás a vonzalom tárgya után.

Annál is inkább, mielőtt a szívében vágyat és sóvárgást kezdett volna érezni az adott dolog iránt, amikor az még az tudás (chochmá), a megértés (biná) és a bölcsesség (dáát) birodalmán belül volt, ami azt jelenti, hogy az előtt, hogy a dologról tudta volna, hogy kívánatos és kielégítő, valami jó és kellemes dolog, amit el lehet érni és amihez ragaszkodni kell, mint például egy bizonyos tudományág tanulása vagy valamilyen finomság fogyasztása. Csak miután a vágy és a sóvárgás már leszállt a szívébe, vagyis miután bölcsessége, megértése és tudása ösztönzésére érzelmekké fejlődtek, és csak miután ismét felemelkedtek a szívből vissza az agyba, hogy gondolkodjanak és meditáljanak azon, hogyan valósítsák meg a vágyukat azáltal, hogy ténylegesen megszerzik azt az ételt vagy ténylegesen tanulmányozzák azt a témát, csak ezen a ponton - amikor az ember a gondolatait a vágya megvalósítására fordítja - születnek meg az elméjében a „betűk”, amelyek megfelelnek az egyes nemzetek nyelvének, akik ezeket a betűket használják, amikor a mindenféléről a világon beszélnek és gondolkodnak. A „tiszta” érzés azonban, amely még nem jutott el a gondolkodás „alkalmazott”, megvalósító szakaszába, túllép az egyes nyelvi különbségeken, mivel nem „betűkben” fejezi ki magát. 

1. 2Mózes 20:2-3.
2. Lásd Sné Luchot Hábrit, Jitró hetiszakasz elejéhez fűzött kommentárját ill. Zohár II. 276a.
3. Mákot 24a.
4. Ros hásánái illetve jom kipuri imarend, muszáf ámidá
5. Imakönyv, reggeli imádság
6. Máláchi 3:6.