Tánjá - Likuté Ámárim

:וְהִיא אִגֶּרֶת הַשְּׁלוּחָה לִכְלָלוּת אַנְשֵׁי שְׁלוֹמֵינוּ, יְבָרְכֵם צוּרֵנוּ וְיִשְׁמְרֵם

אֲלֵיכֶם אִישִׁים אֶקְרָא

שִׁמְעוּ אֵלַי רוֹדְפֵי צֶדֶק מְבַקְשֵׁי ה', וְיִשְׁמַע אֲלֵיכֶם אֱלֹקִים לְמִגָּדוֹל וְעַד קָטָן

כָּל אַנְשֵׁי שְׁלוֹמֵנוּ דִּמְדִינָתֵינוּ וְסָמוֹכוֹת שֶׁלָּהּ,

אִישׁ עַל מְקוֹמוֹ יָבוֹא לְשָׁלוֹם וְחַיִּים עַד הָעוֹלָם נֶצַח סֶלָה וָעֶד,

אָמֵן כֵּן יְהִי רָצוֹן:

הִנֵּה מוּדַעַת זֹאת, כִּי מַרְגְּלָא בְּפוּמֵי דְאִינְשֵׁי בְּכָל אַנְשֵׁי שְׁלוֹמֵנוּ לֵאמֹר

כִּי אֵינָהּ דּוֹמָה שְׁמִיעַת דִּבְרֵי מוּסָר לִרְאִיָּיה וּקְרִיאָה בַּסְּפָרִים

שֶׁהַקּוֹרֵא, קוֹרֵא לְפִי דַרְכּוֹ וְדַעְתּוֹ

וּלְפִי הַשָּׂגַת וּתְפִיסַת שִׂכְלוֹ בַּאֲשֶׁר הוּא שָׁם

וְאִם שִׂכְלוֹ וְדַעְתּוֹ מְבוּלְבָּלִים וּבַחֲשֵׁכָה יִתְהַלָּכוּ בַּעֲבוֹדַת ה

בְּקוֹשִׁי יָכוֹל לִרְאוֹת אֶת הָאוֹר כִּי טוֹב הַגָּנוּז בַּסְּפָרִים

אַף כִּי מָתוֹק הָאוֹר לָעֵינַיִם וּמַרְפֵּא לָנֶפֶשׁ

וּבַר מִן דֵּין

הִנֵּה סִפְרֵי הַיִּרְאָה הַבְּנוּיִים עַל פִּי שֵׂכֶל אֱנוֹשִׁי, בְּוַודַּאי אֵינָן שָׁוִין לְכָל נֶפֶשׁ

כִּי אֵין כָּל הַשְּׂכָלִים וְהַדֵּעוֹת שָׁווֹת

וְאֵין שֵׂכֶל אָדָם זֶה מִתְפָּעֵל וּמִתְעוֹרֵר מִמַּה שֶּׁמִּתְפָּעֵל וּמִתְעוֹרֵר שֵׂכֶל חֲבֵירוֹ

וּכְמוֹ שֶׁאָמְרוּ רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה גַּבֵּי בִּרְכַּת חֲכַם הָרָזִים עַל שִׁשִּׁים רִיבּוֹא מִיִּשְׂרָאֵל

שֶׁאֵין דֵּעוֹתֵיהֶם דּוֹמוֹת זוֹ לָזוֹ" וְכוּ"

"וּכְמוֹ שֶׁכָּתַב הָרַמְבַּ"ן זִכְרוֹנוֹ לִבְרָכָה בְּמִלְחָמוֹת שָׁם בְּפֵירוּשׁ הַסִּפְרֵי גַּבֵּי יְהוֹשֻׁעַ שֶׁנֶּאֱמַר בּוֹ "אִישׁ אֲשֶׁר רוּחַ בּוֹ

שֶׁיָּכוֹל לַהֲלוֹךְ נֶגֶד רוּחוֹ שֶׁל כָּל אֶחָד וְאֶחָד וְכוּ.

אֶלָּא אֲפִילוּ בְּסִפְרֵי הַיִּרְאָה אֲשֶׁר יְסוֹדוֹתָם בְּהַרְרֵי קוֹדֶש

מִדְרְשֵׁי חֲכָמֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה אֲשֶׁר רוּחַ ה' דִּבֶּר בָּם וּמִלָּתוֹ עַל לְשׁוֹנָם

וְאוֹרַיְיתָא וְקוּדְשָׁא בְּרִיךְ הוּא כּוֹלָּא חַד

וְכָל שִׁשִּׁים רִבּוֹא נְשָׁמוֹת כְּלָלוּת יִשְׂרָאֵל, וּפְרָטֵיהֶם וּפְרָטֵי פְרָטֵיהֶם

עַד נִיצוֹץ קַל שֶׁבְּקַלִּים וּפְחוּתֵי הָעֶרֶךְ שֶׁבְּעַמֵּינוּ בְּנֵי יִשְׂרָאֵל

– כּוּלְּהוּ מִתְקַשְּׁרָאן בְּאוֹרַיְיתָא, וְאוֹרַיְיתָא – הִיא הַמְקַשֶּׁרֶת אוֹתָן לְהַקָּדוֹשׁ־בָּרוּךְ־הוּא

כַּנּוֹדָע בַּזֹּהַר הַקָּדוֹשׁ

הֲרֵי זֶה דֶּרֶךְ כְּלָלוּת לִכְלָלוּת יִשְׂרָאֵל

וְאַף שֶׁנִּיתְּנָה הַתּוֹרָה לִידָּרֵשׁ בִּכְלָל וּפְרָט וּפְרָטֵי פְרָטוּת

לְכָל נֶפֶשׁ פְּרָטִית מִיִּשְׂרָאֵל הַמּוּשְׁרֶשֶׁת בָּהּ

הֲרֵי אֵין כָּל אָדָם זוֹכֶה לִהְיוֹת מַכִּיר מְקוֹמוֹ הַפְּרָטִי שֶׁבַּתּוֹרָה

וְהִנֵּה, אַף בְּהִלְכוֹת אִיסּוּר וְהֶיתֵּר הַנִּגְלוֹת לָנוּ וּלְבָנֵינוּ

מָצָאנוּ רָאִינוּ מַחֲלוֹקֶת תַּנָּאִים וְאַמוֹרָאִים מִן הַקָּצֶה אֶל הַקָּצֶה מַמָּשׁ

וְאֵלּוּ וָאֵלּוּ דִּבְרֵי אֱלֹהִים חַיִּים

– לְשׁוֹן רַבִּים –

עַל שֵׁם מְקוֹר הַחַיִּים לְנִשְׁמוֹת יִשְׂרָאֵל

הַנֶּחְלָקוֹת דֶּרֶךְ כְּלָל לִשְׁלֹשָׁה קַוִּין, יָמִין וּשְׂמֹאל וְאֶמְצַע, שֶׁהֵם חֶסֶד וּגְבוּרָה וְכוּ,

וּנְשָׁמוֹת שֶׁשָּׁרְשָׁן מִמִּדַּת חֶסֶד, הַנְהָגָתָן גַּם כֵּן לְהַטּוֹת כְּלַפֵּי חֶסֶד – לְהָקֵל כוּ' כַּנּוֹדָע

וְכָל שֶׁכֵּן וְקַל וָחֹמֶר בְּהַנִּסְתָּרוֹת לַה' אֱלֹהֵינוּ

דְּאִינוּן דְּחִילוּ וּרְחִימוּ

דִּבְמוֹחָא וְלִבָּא דְּכָל חַד וְחַד לְפוּם שִׁיעוּרָא דִילֵיהּ

– לְפוּם מַה דִמְשַׁעֵר בְּלִיבֵּיהּ 

"כְּמוֹ שֶׁכָּתוּב בַּזֹּהַר הַקָּדוֹשׁ עַל פָּסוּק "נוֹדָע בַּשְּׁעָרִים בַּעְלָהּ וְגוֹ:'

Ez egy levél, amelyet a közösségünk, az Ánás¹ minden tagjának, azaz a hászidoknak küldtünk, áldja meg és őrizze meg őket Isten, a mi Erődünk.

Hozzátok, arra méltó emberek, szólítalak titeket!

Hallgassatok rám, ti, akik az igazságosságra törekszetek, akik Istent keresitek, és Isten hallgasson meg benneteket, mind a szellemi nagyságban nagyokat, mind a kicsinyeket, minden Ánás-közösségben a mi földünkön és a közeli országokban:

Mindenkit a maga helyén érje el a béke és nyerjen örök életet. Ámen. Legyen ez az Ő Isten akarata. 

Köztudott, hogy minden Ánáshoz tartozó azt szokta mondani, hogy az erkölcsi útmutatás szavait hallani egy tanítótól, aki egyénileg és közvetlenül szól a tanítványához nem ugyanaz, mint könyvekben látni és olvasni az ilyen útmutatást, amelyek személytelenek és az olvasóközönség egészéhez szólnak.

Ugyanis kimondott szónak sokkal nagyobb hatása van, mint az írott szónak, két okból is, melyek közül az első:

Mert az olvasó, aki ilyen útmutatást a könyvekből kap, a saját módszere és elméje szerint fogja azt olvasni, és az írott üzenetet az adott pillanatban meglévő szellemi felfogóképességének és megértésének megfelelően fogja befogadni. Ezért, ha értelme és elméje összezavarodott, és sötétségben bolyong az Isten szolgálatára vonatkozó gondolatokban, nehezen fogja meglátni a könyvekben elrejtett jótékony fényt, annak dacára, hogy ez a fény kellemes lesz a szemnek és gyógyító a lélek számára.

A személyes útmutatás esetében viszont a mentor biztosíthatja, hogy az üzenete teljes mértékben érthető legyen. 

Az Álter Rebbe most az írásbeli tanácsadás másik hátrányára is rámutat. Természeténél fogva az író azon képessége, hogy akárcsak az őt jól értő olvasót inspirálja, egy meghatározott közönségre korlátozódik. Egy könyv nincs tekintettel a különböző olvasók szubjektív különbségeire, így szükségszerűen nem sikerül megérintenie olvasóközönségének egy részét. 

Az Alter Rebbe ezután az inspiráló könyvek két kategóriáját különbözteti meg. Az első kategóriába tartozó könyveknél ez a probléma sokkal nyilvánvalóbb, a második kategóriába tartozóknál kevésbé.

Az első kategóriába azok a könyvek tartoznak, amelyek az emberi értelem alapján érvelnek a jámbor magatartás mellett. Ezek bizonyára nem hatnak minden olvasóra egyformán; az olvasók elméjének és vérmérsékletének különbözősége miatt, ami az egyik olvasót mélyen inspirálja, a másikat közömbösen hagyja.

A második kategóriába azok a művek tartoznak, amelyek bölcseink tanításain alapulnak. Első pillantásra úgy tűnik, hogy az ilyen könyvek esetében az olvasók közötti szubjektív különbségek kérdése eltörpül, mivel azok a Tórán alapulnak, amely kivétel nélkül minden zsidó számára releváns, bizonyára minden zsidó inspirációt kaphat belőlük.

Az Álter Rebbe azonban rámutat, hogy nem minden zsidó olyan kiváltságos, hogy megtalálja saját, személyes problémájára és kérdéseire a választ a Tórában, és a szent szöveget úgy értelmezze, mint egyénre vonatkozó útmutatást. Így a probléma még mindig fennáll, bár kisebb mértékben.

Eltekintve ettől a fent említett lehetőségtől, hogy az olvasó értelmi hiányosságai megakadályozhatják abban, hogy a szent könyvekben elrejtett fényt észrevegye, van még egy másik nehézség is:

Azok a jámborságról szóló könyvek, amelyek az emberi értelemre épülnek, bizonyára nem hatnak minden emberre egyformán, mert nem minden értelem és elme egyforma, és az egyik ember értelmére nem úgy hat és nem gyújtja lángra azt, ami egy másik ember értelmére hat és felkelti azt.

Ahogy Bölcseink mondták, a „Titkok tudója” áldására utalva, amelyet a Bölcsek elrendeltek, hogy akkor mondjuk, amikor 600 000 zsidót egyszerre látunk, ezzel dicsérjük Isten mindentudását, hogy ismeri mindannyiuk titkait, „mert elméjük, azaz gondolataik, véleményük és érzéseik mind különböznek egymástól”². Ugyanígy a Rámbán³ ,emléke legyen áldott is magyarázza az áldás okát a Milchámotban,⁴ részletezve a Szifré⁵ megjegyzését a vershez, amely Józsuét „olyan emberként írja le, akiben van szellem”; Szifré úgy magyarázza, hogy „képes volt egyesülni minden ember szellemével”.

De még a Muszár⁶ azon művei is, amelyek alapja a szentség csúcsán van, vagyis Bölcseink midrás-irodalmán alapulnak, „akikben Isten szelleme beszél, és az Ő szava a nyelvükön van” - még az ilyen művek esetében is fennáll a fent említett probléma, mert bár „a Tóra és a Szent, áldott legyen Ő, egy”⁷ , és Izrael mind a 600 000 általános lelke⁸, és az egyéni lelkek, amelyek az ő ivadékaik, egészen népünk, Izrael gyermekeinek legértéktelenebb és legkevésbé becsülendő tagjaiban lakozó lélek szikrájáig, mind a Tórához kötődnek, és a Tóra az, ami őket Istenhez köti, ahogyan azt a szent Zohárból tudjuk⁹, és mivel a Tóra valóban tartalmazza azt, ami minden zsidó számára releváns, a Tórán alapuló műveknek minden zsidó olvasót meg kellene szólítaniuk - mégis, ezt általánosságban a zsidó nép egészére vonatkozóan mondják.

A Zohárnak ez a kijelentése a zsidóság és a Tóra közötti általános kötelékről szól és nem egy adott zsidóra utal, aki egyéni útmutatást keres a Tóra egy adott területére vonatkozóan. 

Igaz, hogy a Tóra az „általános elvek és azok konkrét alkalmazásai” szabálya szerint értelmezhető, és ezek az alkalmazások tovább bonthatók még konkrétabb részletekre, hogy a Tórában gyökerező minden egyes zsidó lelkére vonatkozzanak.

Így a Tóra nemcsak a nemzet egészének szóló általános utasításokat tartalmaz, hanem az egyes embereknek szóló konkrét utasításokat is. Ezért az emberek közötti szubjektív különbségek ellenére elméletileg minden zsidó megtalálhatja a saját körülményeihez és problémáihoz illő útmutatást.

Mégsem minden embernek adatik meg az a kiváltság, hogy megtalálja az ő egyedi helyét a Tórában, hogy tudja, hogyan meríthet belőle konkrét útmutatást. Még a tiltott és megengedett dolgokat szabályozó [tórai] törvényekben is, amelyek „nekünk és gyermekeinknek [egyformán] kinyilatkoztattak”¹⁰ (hiszen a nemzedékek közötti különbségek ellenére a törvény mindenkire egyformán vonatkozik), még ezekben a törvényekben is tanúi vagyunk a tánáim és az ámoráim¹¹ közötti, egyik végletből a másikba menő vitáknak, ahol például az egyik táná tökéletesen megengedettnek nyilvánítja azt, amit egy másik táná teljesen megtilt. Mégis „ezek is és azok is az élő Isten szavai”.¹² Ebben a mondatban az „élő Isten” szavak többes számban jelenik meg,¹³ mert [a vélemények sokfélesége a háláchában a] pluralitásból ered, amely Izrael lelkeinek életforrását jelenti - az "élő Istenben" (azaz Istenben, aki az élet forrása).

A lelkek, és így a forrásuk is, úgymond, három általános kategóriára oszlanak: jobb, bal és közép, amelyek a jóságot (cheszed), a szigorúságot (gevurá) és a szépséget (tiferet) képviselik. 

Azok a lelkek, amelyek a jóság attribútumában gyökereznek, hajlamosak engedékenyek lenni a háláchikus döntések kérdésében, hajlamosak a jóságra, azaz arra törekszenek, hogy az adott dolog megengedetté nyilváníttasson és így akár szent célokra is használható legyen, és így tovább, a szigorúság attribútuma szigorúságot diktál a háláchikus döntésekben, a szépség attribútuma pedig közvetítő, mint ismeretes.

Az Igeret HáKodes című művében az Álter Rebbe ezt az elvet alkalmazza a Sámáj és Hilél iskolái közötti jogi vitákra. A Misna idejében élt Sámáj követőinek iskolája általában szigorú volt, mert szellemi forrásuk a szigorúság attribútuma volt; kortársa, Hilél iskolája azonban általában engedékeny volt, mert azok szellemi forrása a jóság attribútuma volt. Előfordult azonban, hogy bizonyos döntésekben álláspontjuk megfordult és Hilél döntött szigorúbban, míg Sámáj volt a megengedőbb, mert a szentségben a kölcsönös beépülés elve (hitkálelut) a mérvadó, azaz a szigorúság is tartalmazza a jótékonyság, és a jótékonyság is tartalmazza a szigor elemeit.

Márpedig, ha valakinek az egyéni spirituális hajlamai befolyásolják azt, ahogyan a Tórát szemléli, még a háláchá (vallásjog) területén is, amely eredendően objektív, bizonyára, a szubjektív különbségek még inkább szerepet fognak játszani „a Mindenható Isten előtt rejtett ügyekben”, nevezetesen az ember Isten félelmében és Istenszeretetében, amelyek természetüknél fogva szubjektívek, mert azok minden ember elméjében és szívében a saját mértékének (siur) megfelelően fejezik ki magukat, az ember szívének becslése (hásáárá), és „kapuja” (sáár) szerint, amelyből az ember szíve áll, ahogyan a Zohár kommentálja a Példabeszédek egyik versét: „Férjét jól ismerik a városkapukban”.¹⁵

A Zohár úgy értelmezi a Példabeszédekben említett „férjet", hogy az Istenre utal, aki a zsidó nép „férje”. Mi „ismerjük” és kötődünk Hozzá „a seárim által”, amit a Zohár a sáár („kapu”), siur ("mérték") és a hásáárá („becslés”) szavakkal hoz összefüggésbe. Mindenesetre látjuk, hogy az Istenszeretet és az Istenfélelmében eredendően szubjektív. 

1. Ánás mozaikszó: ánsé sloméjnu, azaz a területünkön élők, közösségünk tagjai
2. Bráchot 58a
3. Mose ben Náchmán rabbi, 1194-1270, akit nevének kezdőbetűi alapján Rámbánnak is hívunk (Rábbénu Mose ben Náchmán)
4. A Milchámot Hásem a Rámbán egyik híres vallásjogi munkája, melyet az Álfászi (Jichák ben Jákov Álfászi HáKohén, 1013-1103) védelmében írt, a geronai Zeráchiá HáLévi ellen védve
5. Szifré a Mózes negyedik és ötödik könyvéhez írt háláchikus, azaz vallásjogi erővel bíró midrások gyűjteménye
6. Az etikus viselkedést ismertető rabbinikus irodalom gyűjtőszava
7. Zohár I, 24a és II 60a alapján
8. A kabbala-irodalom szerint az Egyiptomból kivonuló 600 ezer lélek (2Mózes 12:37) képezi az összes további zsidó lélek alapját, mintegy gyökerét
9. Zohár III 73b
10. 5Mózes 29:28 alapján
11. A táná (többesszámban tánáim) a Misna korabeli (kb. i.sz. 10-220) bölcsek, az ámorá (többesszámban ámoráim) a Gemárá korabeli (kb. i.sz.220-500) bölcsek összefoglaló neve
12. Éruvin 12b
13. Elohim chájim (élő Isten) kifejezésben mindkét szó többesszámban van, szemben azzal, ha azt egyesszámban mondjuk: Elohá cháj.