Tánjá - Likuté Ámárim

וּבָזֶה יוּבַן לְשׁוֹן מַאֲמַר רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה: "בֵּינוֹנִים זֶה וָזֶה שׁוֹפְטָן" [פֵּירוּשׁ, יֵצֶר טוֹב וְיֵצֶר הָרָע]

דִּכְתִיב: "כִּי יַעֲמוֹד לִימִין אֶבְיוֹן לְהוֹשִׁיעַ מִשּׁוֹפְטֵי נַפְשׁוֹ"

וְלֹא אָמְרוּ "זֶה וָזֶה מוֹשְׁלִים" חַס וְשָׁלוֹם

כִּי כְּשֶׁיֵּשׁ אֵיזוֹ שְׁלִיטָה וּמֶמְשָׁלָה לַיֵּצֶר הָרָע בָּ"עִיר קְטַנָּה", אֲפִילוּ לְפִי שָׁעָה קַלָּה –

נִקְרָא רָשָׁע בְּאוֹתָהּ שָׁעָה

אֶלָּא, הַיֵּצֶר הָרָע אֵינוֹ – רַק עַל דֶּרֶךְ מָשָׁל כְּמוֹ שׁוֹפֵט וְדַיָּין הָאוֹמֵר דַּעְתּוֹ בַּמִּשְׁפָּט

וְאַף־עַל־פִּי־כֵן, יָכוֹל לִהְיוֹת שֶׁלֹּא יִהְיֶה פְּסַק הֲלָכָה כָּךְ לְמַעֲשֶׂה, מִפְּנֵי שֶׁיֵּשׁ עוֹד שׁוֹפֵט וְדַיָּין הַחוֹלֵק עָלָיו

וְצָרִיךְ לְהַכְרִיעַ בֵּינֵיהֶם, וַהֲלָכָה כְּדִבְרֵי הַמַּכְרִיעַ

כָּךְ, הַיֵּצֶר הָרָע אוֹמֵר דַּעְתּוֹ בֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי שֶׁבַּלֵּב

וּמֵהַלֵּב עוֹלֶה לַמּוֹחַ לְהַרְהֵר בּוֹ

וּמִיָּד חוֹלֵק עָלָיו הַשּׁוֹפֵט הַשֵּׁנִי שֶׁהוּא הַנֶּפֶשׁ הָאֱלֹהִית שֶׁבַּמּוֹחַ

הַמִּתְפַּשֵּׁט בֶּחָלָל הַיְמָנִי שֶׁבַּלֵּב – מְקוֹם מִשְׁכַּן הַיֵּצֶר טוֹב

וַהֲלָכָה כְּדִבְרֵי הַמַּכְרִיעַ, הוּא הַקָּדוֹשׁ־בָּרוּךְ־הוּא – הָעוֹזְרוֹ לְהַיֵּצֶר טוֹב

כְּמַאֲמַר רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה: "אִלְמָלֵא הַקָּדוֹשׁ־בָּרוּךְ־הוּא עוֹזְרוֹ אֵין יָכוֹל לוֹ"

וְהָעֵזֶר, הִיא הַהֶאָרָה שֶׁמֵּאִיר אוֹר ה' עַל נֶפֶשׁ הָאֱלֹהִית

לִהְיוֹת לָהּ יִתְרוֹן וּשְׁלִיטָה עַל סִכְלוּת הַכְּסִיל וְיֵצֶר הָרָע, כְּיִתְרוֹן הָאוֹר מִן הַחוֹשֶׁךְ, כַּנִּזְכָּר לְעֵיל

אַךְ מֵאַחַר שֶׁהָרָע שֶׁבֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי בַּבֵּינוֹנִי הוּא בְּתָקְפּוֹ כְּתוֹלַדְתּוֹ, לְהִתְאַוֹּת תַּאֲוָה לְכָל תַּעֲנוּגֵי עוֹלָם הַזֶּה

וְלֹא נִתְבַּטֵּל בְּמִיעוּט לְגַבֵּי הַטּוֹב וְלֹא נִדְחָה מִמְּקוֹמוֹ כְּלָל

רַק שֶׁאֵין לוֹ שְׁלִיטָה וּמֶמְשָׁלָה לְהִתְפַּשֵּׁט בְּאֵבְרֵי הַגּוּף, –

מִפְּנֵי הַקָּדוֹשׁ־בָּרוּךְ־הוּא הָעוֹמֵד לִימִין אֶבְיוֹן וְעוֹזֵר וּמֵאִיר לַנֶּפֶשׁ הָאֱלֹהִית –

לָכֵן נִקְרָא – "כְּרָשָׁע", – כְּמַאֲמַר רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה: "אֲפִילוּ כָּל הָעוֹלָם כּוּלּוֹ אוֹמְרִים לְךָ צַדִּיק אַתָּה – הֱיֵה בְעֵינֶיךָ כְּרָשָׁע"

וְלֹא רָשָׁע מַמָּשׁ, –

אֶלָּא שֶׁיַּחֲזִיק עַצְמוֹ לְבֵינוֹנִי

וְלֹא לְהַאֲמִין לְהָעוֹלָם שֶׁאוֹמְרִים שֶׁהָרָע שֶׁבּוֹ נִתְבַּטֵּל לְגַבֵּי הַטּוֹב, שֶׁזּוֹ מַדְרֵגַת צַדִּיק, –

אֶלָּא יִהְיֶה בְעֵינָיו כְּאִלּוּ מַהוּתוֹ וְעַצְמוּתוֹ שֶׁל הָרָע הוּא בְּתָקְפּוֹ וּבִגְבוּרָתוֹ בֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי כְּתוֹלַדְתּוֹ

וְלֹא חָלַף וְהָלַךְ מִמֶּנּוּ מְאוּמָה

וְאַדְּרַבָּה – נִתְחַזֵּק יוֹתֵר בְּהֶמְשֵׁךְ הַזְּמַן, שֶׁנִּשְׁתַּמֵּשׁ בּוֹ הַרְבֵּה

בַּאֲכִילָה וּשְׁתִיָּה וּשְׁאָר עִנְיְינֵי עוֹלָם הַזֶּה

וְאַף מִי שֶׁבְּתוֹרַת ה' חֶפְצוֹ וְיֶהְגֶּה בָהּ יוֹמָם וָלַיְלָה לִשְׁמָהּ

אֵין זוֹ הוֹכָחָה כְּלָל שֶׁנִּדְחָה הָרָע מִמְּקוֹמוֹ

אֶלָּא יָכוֹל לִהְיוֹת, שֶׁמַּהוּתוֹ וְעַצְמוּתוֹ הוּא בְּתָקְפּוֹ וּבִגְבוּרָתוֹ בִּמְקוֹמוֹ בֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי

רַק שֶׁלְּבוּשָׁיו, שֶׁהֵם מַחֲשָׁבָה דִּבּוּר וּמַעֲשֶׂה שֶׁל נֶפֶשׁ הַבַּהֲמִית – אֵינָן מִתְלַבְּשִׁים בַּמּוֹחַ וְהַפֶּה וְהַיָּדַיִם וּשְׁאָר אֵבְרֵי הַגּוּף

מִפְּנֵי ה' שֶׁנָּתַן שְׁלִיטָה וּמֶמְשָׁלָה לַמּוֹחַ עַל הַלֵּב

וְלָכֵן נֶפֶשׁ הָאֱלֹהִית שֶׁבַּמּוֹחַ מוֹשֶׁלֶת בָּ"עִיר קְטַנָּה", אֵבְרֵי הַגּוּף כּוּלָּם

שֶׁיִּהְיוּ לְבוּשׁ וּמֶרְכָּבָה

לִשְׁלֹשָׁה לְבוּשֶׁיהָ שֶׁיִּתְלַבְּשׁוּ בָּהֶם, שֶׁהֵם מַחֲשָׁבָה דִּבּוּר וּמַעֲשֶׂה שֶׁל תַּרְיַ"ג מִצְוֹת הַתּוֹרָה

אֲבָל מַהוּתָהּ וְעַצְמוּתָהּ שֶׁל נֶפֶשׁ הָאֱלֹהִית, אֵין לָהּ שְׁלִיטָה וּמֶמְשָׁלָה עַל מַהוּתָהּ וְעַצְמוּתָהּ שֶׁל נֶפֶשׁ הַבַּהֲמִית בַּבֵּינוֹנִי

כִּי אִם, בְּשָׁעָה שֶׁאַהֲבַת ה' הוּא בְּהִתְגַּלּוּת לִבּוֹ

בְּעִתִּים מְזוּמָּנִים, כְּמוֹ בִּשְׁעַת הַתְּפִלָּה וְכַיּוֹצֵא בָהּ

וְאַף גַּם זֹאת הַפַּעַם

אֵינָהּ רַק שְׁלִיטָה וּמֶמְשָׁלָה לְבַד

כְּדִכְתִיב: "וּלְאוֹם מִלְאוֹם יֶאֱמָץ" –

"כְּשֶׁזֶּה קָם זֶה נוֹפֵל, וּכְשֶׁזֶּה קָם כוּ'"

שֶׁנֶּפֶשׁ הָאֱלֹהִית מִתְאַמֶּצֶת וּמִתְגַּבֶּרֶת עַל נֶפֶשׁ הַבַּהֲמִית, בִּמְקוֹר הַגְּבוּרוֹת שֶׁהִיא בִּינָה

לְהִתְבּוֹנֵן בִּגְדוּלַּת ה' אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא וּלְהוֹלִיד אַהֲבָה עַזָּה לַה' כְּרִשְׁפֵּי אֵשׁ בֶּחָלָל הַיְמָנִי שֶׁבְּלִבּוֹ

וְאָז – אִתְכַּפְיָא סִטְרָא אָחֳרָא שֶׁבֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי

אֲבָל לֹא נִתְבַּטֵּל לְגַמְרֵי בַּבֵּינוֹנִי, אֶלָּא בַּצַּדִּיק, שֶׁנֶּאֱמַר בּוֹ: "וְלִבִּי חָלַל בְּקִרְבִּי"

וְהוּא מוֹאֵס בְּרָע וְשׂוֹנְאוֹ בְּתַכְלִית הַשִּׂנְאָה וְהַמִּיאוּס, אוֹ שֶׁלֹּא בְּתַכְלִית הַשִּׂנְאָה, כַּנִּזְכָּר לְעֵיל

אֲבָל בַּבֵּינוֹנִי, הוּא דֶּרֶךְ מָשָׁל כְּאָדָם שֶׁיָּשֵׁן, שֶׁיָּכוֹל לַחֲזוֹר וְלֵיעוֹר מִשְּׁנָתוֹ

כָּךְ הָרָע בַּבֵּינוֹנִי, הוּא כְּיָשֵׁן בֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי

בִּשְׁעַת קְרִיאַת שְׁמַע וּתְפִלָּה, שֶׁלִּבּוֹ בּוֹעֵר בְּאַהֲבַת ה'

וְאַחַר כָּךְ, יָכוֹל לִהְיוֹת חוֹזֵר וְנֵיעוֹר. –

וְלָכֵן הָיָה רַבָּה מַחֲזִיק עַצְמוֹ כְּבֵינוֹנִי, אַף דְּלַא פָסִיק פּוּמֵיהּ מִגִּירְסָא

וּבְתוֹרַת ה' חֶפְצוֹ יוֹמָם וָלַיְלָה, בַּחֲפִיצָה וַחֲשִׁיקָה וּתְשׁוּקָה

וְנֶפֶשׁ שׁוֹקֵקָה לַה' בְּאַהֲבָה רַבָּה כְּבִשְׁעַת קְרִיאַת שְׁמַע וּתְפִלָּה, –

וְנִדְמֶה בְעֵינָיו – כְּבֵינוֹנִי הַמִּתְפַּלֵּל כָּל הַיּוֹם, –

וּכְמַאֲמַר רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה: "הַלְוַאי שֶׁיִּתְפַּלֵּל אָדָם כָּל הַיּוֹם כּוּלּוֹ": –

וְהִנֵּה, מִדַּת אַהֲבָה זוֹ, הָאֲמוּרָה בְּבֵינוֹנִים, בִּשְׁעַת הַתְּפִלָּה, עַל יְדֵי הִתְגַּבְּרוּת הַנֶּפֶשׁ הָאֱלֹהִית כוּ'

הִנֵּה לְגַבֵּי מַדְרֵגַת הַצַּדִּיקִים עוֹבְדֵי ה' בֶּאֱמֶת לַאֲמִיתּוֹ, אֵין בְּחִינַת אַהֲבָה זוֹ נִקְרֵאת בְּשֵׁם "עֲבוֹדַת אֱמֶת" כְּלָל

מֵאַחַר שֶׁחוֹלֶפֶת וְעוֹבֶרֶת אַחַר הַתְּפִלָּה

וּכְתִיב: "שְׂפַת אֱמֶת תִּכּוֹן לָעַד, וְעַד אַרְגִּיעָה לְשׁוֹן שָׁקֶר"

וְאַף־עַל־פִּי־כֵן, לְגַבֵּי מַדְרֵגַת הַבֵּינוֹנִים – נִקְרֵאת "עֲבוֹדָה תַמָּה" בֶּאֱמֶת לַאֲמִיתּוֹ שֶׁלָּהֶם

אִישׁ אִישׁ כְּפִי מַדְרֵגָתוֹ בְּמַדְרֵגַת הַבֵּינוֹנִים

וַהֲרֵינִי קוֹרֵא בְּאַהֲבָתָם שֶׁבִּתְפִלָּתָם גַּם כֵּן "שְׂפַת אֱמֶת תִּכּוֹן לָעַד"

הוֹאִיל וּבְכֹחַ נַפְשָׁם הָאֱלֹהִית לַחֲזוֹר וּלְעוֹרֵר בְּחִינַת אַהֲבָה זוֹ לְעוֹלָם, בְּהִתְגַּבְּרוּתָהּ בִּשְׁעַת הַתְּפִלָּה מִדֵּי יוֹם בְּיוֹם

עַל יְדֵי הֲכָנָה הָרְאוּיָה לְכָל נֶפֶשׁ כְּפִי עֶרְכָּהּ וּמַדְרֵגָתָהּ

כִּי הִנֵּה, מִדַּת אֱמֶת הִיא מִדָּתוֹ שֶׁל יַעֲקֹב, הַנִּקְרָא: "בְּרִיחַ הַתִּיכוֹן הַמַּבְרִיחַ מִן הַקָּצֶה אֶל הַקָּצֶה"

מֵרוּם הַמַּעֲלוֹת וּמַדְרֵגוֹת עַד סוֹף כָּל דַּרְגִּין

וּבְכָל מַעֲלָה וּמַדְרֵגָה מַבְרִיחַ תּוֹךְ נְקוּדָּה הָאֶמְצָעִית

שֶׁהִיא נְקוּדַּת וּבְחִינַת מִדַּת אֱמֶת שֶׁלָּהּ

וּמִדַּת אֱמֶת הִיא "נַחֲלָה בְּלִי מְצָרִים", וְאֵין לָהּ שִׁיעוּר לְמַעְלָה עַד רוּם הַמַּעֲלוֹת

וְכָל מַעֲלוֹת וּמַדְרֵגוֹת שֶׁלְּמַטָּה, הֵם כְּאַיִן לְגַבֵּי מַעֲלוֹת וּמַדְרֵגוֹת שֶׁלְּמַעְלָה מֵהֶן

[כַּיָּדוּעַ לְיוֹדְעֵי חֵן, שֶׁבְּחִינַת רֹאשׁ וּמוֹחִין שֶׁל מַדְרֵגוֹת תַּחְתּוֹנוֹת הֵן לְמַטָּה מִבְּחִינַת עֲקֵבַיִים וְרַגְלֵי מַדְרֵגוֹת עֶלְיוֹנוֹת מֵהֶן

וּכְמַאֲמַר רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה: "רַגְלֵי הַחַיּוֹת כְּנֶגֶד כּוּלָּן"]

Ebben a fejezetben az Álter Rebbe most visszatér a Tánjá első fejezetben feltett ellentmondásra:

A Talmud ugyanis azt mondja, hogy az embert megesketik, hogy ne legyen gonosz, míg a Misna kijelenti, hogy az ember nem lehet gonosz saját szemében, illetve hogy aki gonosznak tekinti magát, az nem tudja Istent örömben szolgálni.

Mégis, mivel a gonoszság a bénoni szívének bal oldalán a maga természetes erejében van, és e világ minden örömei után sóvárog, és nem csökkent le annyira, hogy semmissé vált volna az isteni lélek jósága előtt (mint például a cádik esetében), és nem is tolódott ki a eredeti helyéről semmilyen mértékben, mindössze csupán nincs hatalma és ereje ahhoz, hogy szétterjedjen a test minden végtagjában, és arra késztesse azokat, hogy rosszat tegyenek, beszéljenek vagy gondoljanak, mert a Szent, áldott legyen Ő, aki „a szegény ember jobbján áll”, segíti őt és besugározza isteni lelkét, hogy képes legyen győzedelmeskedni a gonosz felett.

Tehát csak az isteni beavatkozás akadályozza meg, hogy a gonosz átjárja a bénoni testét; lényegében azonban a bénoni állati lelkének gonoszsága ugyanolyan erős, mint születésekor volt.

Ezért a bénonit úgy írják le, hogy „ke-rásá”, azaz mint egy rásá, miközben valójában nem rásá, ahogy áldott emlékű Bölcseink mondják: "Még ha az egész világ azt mondja is neked, hogy cádik vagy, légy a saját szemedben olyan, mint egy rásᔹ, és nem pedig olyasvalaki, mint aki valójában gonosz.

Inkább bénoninak kell tekinteni magunkat, és nem szabad hinnie, azaz elfogadnia a világ véleményét, amely azt akarja elhitetni vele, hogy a benne lévő rosszat semmissé tette a jó, mert ez a cádik szintje.

Csak a cádiknak sikerül teljesen semmisítenie és átalakítania a benne lévő gonoszt. Ám a külvilág, amely a bénonit a tettei alapján ítéli meg, és látja, hogy az soha nem vétkezik, azt feltételezi, hogy ő is sikerrel száműzte magából a gonoszt, amely a bűn kiváltó oka; következésképpen az emberek cádiknak tekintik a bénonit. Ezért Bölcseink óva intik a bénonit attól, hogy elfogadja a külvilág véleményét. 

Ehelyett a bénoninak a saját szemében úgy kell magára tekinteni, hogy a gonoszság lényege és magja teljes eredeti erejében és hatalmában ott van a szíve bal oldalán, és egyáltalán nem tűnt el vagy távozott el belőle.

Éppen ellenkezőleg, az idő múlásával a gonoszság megerősödött, mert azt, azaz az állati lelket jelentősen kihasználta az evés, ivás és más evilági tevékenységek során.  

Mint minden tulajdonság, az állati lélek állandó használata is azt eredményezi, hogy erősebbé válik, mint amilyen születésekor volt. 

Az Álter Rebbe ezért arra a következtetésre jut, hogy a „úgy tekints magadra, mintha rásá volnál” kifejezés jelenti, hogy az embernek bénoninak kell tekintenie magát. A fentiek még azokra is vonatkoznak, akik magas spirituális szintet értek el; nekik is bénoninak kell tekinteniük magukat. Ugyanis ha valaki cádiknak tekinti magát, és azt állítja, hogy a benne lévő rosszat már semmissé tette a jó, akkor fennáll a veszélye, hogy nem fog többé harcolni a gonosszal. Márpedig ha téved, és valójában ő nem cádik, akkor az ilyen hozzáállás miatt drámaian lecsúszhat még a bénoni szintjénél is lejjebb, akár a rásá szintjére.

Még ha valaki minden törekvése Isten Tórájában van is, amelyet éjjel-nappal tanulmányoz a Tóra kedvéért,² ez még mindig nem bizonyíték arra, hogy a gonosz kiszorult a helyéről.

Hanem meglehet, hogy a gonosz lényege és esszenciája teljes erejében és hatalmában ott van a szív bal oldalán lévő lakhelyén, csakhogy annak ruhái - nevezetesen az állati lélek gondolkodása, beszéde és cselekedetei - nincsenek az agyba, szájba, kézbe és a test más részeibe öltözve, hogy azt gondolják és tegyék, ami tilos, mert Isten az elmének felsőbbrendűséget és uralmat adott a szív felett.

Ezért az elmében lévő isteni lélek uralkodik a „kis város”, azaz a test minden része felett, így azok, a test szervei, „ruhaként és járműként” szolgálnak, amelyen keresztül három „ruhája” - nevezetesen a Tóra 613 parancsolatának gondolata, beszéde és cselekedete – felöltözik, azaz kifejeződik.

Lényegét és esszenciáját tekintve azonban az isteni lélek nincs túlsúlyban az állati lélek lényegével és esszenciájával szemben egy bénoni esetében, kivéve azokat az alkalmakat, amikor az Isten iránti szeretete megnyilvánul a szívében kedvező alkalmakkor, például ima és hasonlók idején.

Még akkor is, amikor, például az ima idején az isteni lélek felülkerekedik az állati lélek felett, az kizárólag a hatalomra és az uralomra korlátozódik, azaz az isteni léleknek sikerül ugyan uralkodnia az állati lélek felett, de nem sikerül teljesen legyőznie azt. Ahogyan a Jákob és Ézsau csatájánál írva van, amely harc allegorikusan az ember lelkében lévő jó és rossz közötti háborút jelképezi: „És az egyik nép győzedelmeskedik a másik felett.”³ Jákob, aki a jót példázza, csupán felülkerekedik Ézsaun, azaz a gonosz felett, de nem sikerül teljesen legyőznie őt.

Bölcseink ugyanis ehhez a vershez azt a megjegyzést fűzik: „Amikor ez felemelkedik és győzedelmeskedik, az elbukik, és amikor az felemelkedik...[ez elbukik]”.

Így az isteni lélek az erő [„gvurot”] forrásában, a megértésben [„biná”] nyer erőt és fölényt az állati lélek felett.

A kabbala-irodalom, mely részleteiben beszél az szférákól, a biná (megértés) a gevurá (erő) forrása. Mindez az ember isteni lelkére vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy az állati lélekkel való küzdelemhez szükséges erő (gevurá) forrása a megértés képességében (biná) található, abban a képességben, amellyel az ember megérti Isten nagyságát. 

Így, amikor az isteni lélek erőt nyer... az állati lélek felett... az ima során, Isten nagyságán, az áldott Egy Szof-on (Végtelen) elmélkedve, és ez intenzív és lángoló istenszeretetet szül a szíve jobb felében, és akkor - amikor az isteni lélek uralkodik az állati lélek felett az Isten iránti intenzív szeretetével - a szív bal felében lévő szitra áchrá az állati lélek gonoszsága leigázódik.

De a bénonik esetében az állati lélek nem szűnik meg teljesen, csak a cádiknál, akiről az van mondva: „A szívem üres bennem”⁴. Dávid király arról beszél, hogy a szívében lévő lakóhely, amelyet általában a gonosz ösztön foglal el, üres a cádik esetén, mert teljesen legyőzte azt.

Ő - a cádik - teljes gyűlölettel gyűlöli és irtózik a gonosztól, ha „tökéletes” cádik, vagy ilyen teljes gyűlölet nélkül, ha „tökéletlen” cádik, ahogy azt fentebb a 10. fejezetben kifejtettük.

A fentiek mind a cádikra vonatkoznak. Azonban egy bénoniban a gonosz csupán szunnyad, mint például egy alvó ember, aki bármikor felébredhet álmából, és újra aktiválhatja képességeit.

Hasonló módon, a bénoniban úgyszólván szunnyad a gonosz, a szív bal oldalán, hiszen a bénoni még csak nem is vágyik a fizikai örömökre a Sémá és az Ámidá elmondása közben, amikor a szíve izzik Isten szeretetétől, ami az állati lélek gonoszságát szunnyadásra készteti, ám az ima után újra felébredhet.

Az Álter Rebbe most arról fog beszélni, hogy a bénoni tekintetében is van egy magasabb szint, olyan, akit egész nap ugyanolyan mértékű szeretet hat át Isten iránt, mint amilyet az ima közben érez. Az ilyen bénoni állati lelke állandóan szunnyad. Így meg fogjuk érteni, hogyan miként volt lehetséges, hogy (az első fejezetben leírtak szerint) Rábbá bénoninak jellemezte magát.

Hiszen mint az bebizonyosodott, hogy a bénoni kifejezés nem utalhat (ahogyan azt a szó szerinti értelmezés alapján hinni lehetne) olyan személyre, aki tetteinek fele pozitív, a másik fele bűnös. Ha ez így lenne, ugyan Rábbá miként mondhatná magára, hogy bénoni volna, hiszen Rábbá nem hogy nem követett el bűnt, de még egy pillanatra sem hagyta abba a Tóra tanulmányozását.

A 12. fejezetben az Álter Rebbe azt magyarázta, hogy a bénoni soha nem vétkezik, csak vannak bűnös vágyai. Rabbá ugyanakkor, aki valójában cádik volt, nagyon jól tudhatta, hogy neki nincsenek még csak bűnös vágyai sem. Akkor hogyan minősíthette magát tévesen bénoninak?

Ezért tartotta magát Rabbá bénoninak, bár szája soha nem hagyta abba a Tóra-tanulmányozását, és minden vágya Isten Tórájának tanulmányozása volt éjjel-nappal, sóvárgással, vágyakozással és epekedéssel, és lelke elsöprő szeretettel vágyakozott Isten után, úgy, mint amilyet a bénoni a Smá és az Ámidá elmondása közben tapasztalt.

Ezért lehetséges volt számára, hogy bénoninak tekintse magát, mert saját szemében olyan bénoninak tűnt, aki egész nap imádkozik, azaz olyan bénoninak, aki egész nap megtartja az ima idején elért spirituális szintet, ahogyan áldott emlékű Bölcseink mondták: „Bárcsak egész nap imádkozna az ember!”⁵ 

Az ilyen bénoniban állandóan lángol az Isten iránti szeretet, következésképpen a gonoszság iránti vágya mindig szunnyad, ahogyan azt korábban elmagyaráztuk. Ezért lehet, hogy a gonosz vágyak hiánya nem bizonyította biztosan Rabbá számára, hogy cádik volna, és még mindig lehetséges volt, hogy azt állítsa, hogy ő egy bénoni – igaz olyan, „aki egész nap imádkozik”. 

Az eddig elmondottakból az derül ki, hogy még az ima alatt is, amikor a bénoninak sikerül felébresztenie Isten iránti szeretetét és elaltatni a gonoszt, isteni lelke csupán egy diadalt aratott állati lelke felett, de nem győzte le azt végérvényesen, így lehetséges, hogy ez az állapot az ima után megszűnik. Ezért a bénoni istenszolgálatának szintje nem tekinthető igaznak a cádik szolgálatához képest, mert a tényleges cádik folytonosságot és következetességet feltételez.

Íme, ezt a fent említett szeretetet a bénoni az ima idején az isteni léleknek az állati lélekkel szembeni ideiglenes túlsúlya révén érte el stb, azonban ha az Istent tökéletes igazságban („az igazság legigazabb módján”) szolgáló cádikok mércéjéhez hasonlítjuk, ezt a szeretetet egyáltalán nem nevezzük „igaz szolgálatnak”, mivel az ima után elmúlik és eltűnik, márpedig meg van írva: „Az igazság nyelve (szó szerint: „ajka”) örökre megmarad, a hamisság nyelve azonban csak pillanatnyi”.⁶

Mindazonáltal, a bénonik szintjéhez viszonyítva, a szeretetnek ez a szintje valóban tökéletes szolgálatnak tekinthető az ő igazságuk alapján, azaz a bénoni szintje szempontjából, minden egyes emberben a bénonik kategóriában elfoglalt helyéhez képest mert, hiszen ahogy korábban említettük, a bénonikon belül is több szint van.

Jómagam a szeretetüket is, amelyet ugyan csak az ima alatt birtokolnak, úgy nevezem, hogy „az igazság nyelve, amely örökre megmarad”, vagyis a szeretetük igaz és állandó, bár csak az ima alatt nyilvánul meg,

mivel isteni lelküknek megvan az ereje, hogy ezt a szeretetet állandóan felébressze, amikor erőt gyűjt az ima során, napról napra, az egyes lelkek minőségének és rangjának megfelelő szellemi felkészítéssel. Minél magasabb a lélek szintje, annál kevesebb előkészületre van szüksége ahhoz, hogy felébressze Isten iránti szeretetét. Ettől függetlenül minden léleknek megvan a képessége arra, hogy ima közben felébressze Isten iránti szeretetét.

Az igazság Jákob tulajdonsága, ahogyan a vers is mondja: „Igazságot adsz Jákobnak”⁷ , akit úgy hívnak , hogy „a középső csavar, amely mindent biztosít az egyik végtől a másik végig”⁸ , ahogyan a középső csavar a sátorban biztosította és összecsavarozta az összes deszkát, áthaladva mindegyiken.

Spirituális értelemben ez azt jelenti, hogy az igazság attribútuma a legmagasabb fokozatoktól és szintektől az összes fokozat végéig, azaz a legalacsonyabbig tart.

Minden egyes fokozatban és szinten áthalad az adott szint középső pontján, ami, azaz ami aztán az igazság attribútumának pontjává és minőségévé, azaz mércéjévé válik.

Ugyanis az igazság attribútuma egy határtalan örökség; nincs felső határa mivel a legmagasabb szintekig terjed, és minden alacsonyabb fokozat és szint olyan, mintha semmi lenne a náluk magasabbakhoz képest. 

Ha tehát az igazság minden szinten megtalálható az egyes szintek közti eltérések ellenére, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az igazság mércéje minden szinten az adott szint lényegéhez van viszonyítva.

Állításának alátámasztására, miszerint az alacsonyabb szintek és fokozatok összehasonlíthatatlanok a magasabbakkal, az Alter Rebbe azt mondja:

Amint azt a Kabbala tanulói tudják, hogy tudniillik, az alacsonyabb szintek „feje és az értelme” – azaz az azokon belüli legmagasabb szint - alacsonyabb rendű, mint a magasabb szintek „talpa” és a „lába” – azaz azok legalacsonyabb szintje. Ahogy Bölcseink mondják: „A chájot⁹ lábai felülmúlják a náluk alacsonyabb szinteket, beleértve az ezen szinteken belüli legmagasabb fokokat”¹⁰). 

1. Nidá 30b
2. Tora lismo, azaz a Tórát a maga kedvéért tanulmányozni azt jelenti, hogy az ember nem önös okokból, például intellektusa pallérozása miatt tanul Tórát, vagy azért, hogy a megszerzett tudással kérkedjen, hanem azért, mert a Tóra Isten bölcsessége, mely által közelebb tudunk kerülni Istenhez.
3. 1Mózes 25:23
4. Zsoltárok 109:22
5. Bráchot 21a
6. Példabeszédek 12:19
7. Micha 7:20
8. 2Mózes 26:28 alapján
9. A chájot egyike a tíz mennyei teremtményeknek, azokon belül is a legmagasabb szint, lásd Rámbám, Misné Torá, Hilchot Jiszodé háTorá 2:7
10. Chágigá 13a