Tánjá - Likuté Ámárim

וְזֶה כְּלָל גָּדוֹל בַּעֲבוֹדַת ה' לַבֵּינוֹנִים

הָעִיקָּר, הוּא לִמְשׁוֹל וְלִשְׁלוֹט עַל הַטֶּבַע שֶׁבֶּחָלָל הַשְּׂמָאלִי

עַל יְדֵי אוֹר ה' הַמֵּאִיר לַנֶּפֶשׁ הָאֱלֹהִית שֶׁבַּמּוֹחַ

וְלִשְׁלוֹט עַל הַלֵּב

כְּשֶׁמִּתְבּוֹנֵן בְּמוֹחוֹ בִּגְדוּלַּת אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא, לְהוֹלִיד מִבִּינָתוֹ רוּחַ דַּעַת וְיִרְאַת ה' בְּמוֹחוֹ

לִהְיוֹת "סוּר מֵרָע" דְּאוֹרַיְיתָא וּדְרַבָּנָן, וַאֲפִילוּ אִיסּוּר קַל שֶׁל דִּבְרֵיהֶם חַס וְשָׁלוֹם

וְאַהֲבַת ה' בְּלִבּוֹ בֶּחָלָל הַיְמָנִי

בַּחֲשִׁיקָה וַחֲפִיצָה לְדָבְקָה בוֹ בְּקִיּוּם הַמִּצְוֹת דְּאוֹרַיְיתָא וּדְרַבָּנָן, וְתַלְמוּד תּוֹרָה שֶׁכְּנֶגֶד כּוּלָּן

וְיֶתֶר עַל כֵּן, צָרִיךְ לֵידַע כְּלָל גָּדוֹל בַּעֲבוֹדָה לַבֵּינוֹנִים

שֶׁגַּם אִם אֵין יַד שִׂכְלוֹ וְרוּחַ בִּינָתוֹ מַשֶּׂגֶת לְהוֹלִיד אַהֲבַת ה' בְּהִתְגַּלּוּת לִבּוֹ

שֶׁיִּהְיֶה לִבּוֹ בּוֹעֵר כְּרִשְׁפֵּי אֵשׁ וְחָפֵץ בַּחֲפִיצָה וַחֲשִׁיקָה וּתְשׁוּקָה מוּרְגֶּשֶׁת בַּלֵּב לְדָבְקָה בוֹ

רַק הָאַהֲבָה מְסוּתֶּרֶת בְּמוֹחוֹ וְתַעֲלוּמוֹת לִבּוֹ

וְהַסִּיבָּה לָזֶה הִיא, מִפְּנֵי הֱיוֹת הַמּוֹחִין שֶׁלּוֹ וְנֶפֶשׁ־רוּחַ־נְשָׁמָה שֶׁלּוֹ מִבְּחִינַת ﬠִיבּוּר וְהֶﬠְלֵם תּוֹךְ הַתְּבוּנָה, וְלֹא מִבְּחִינַת לֵידָה וְהִתְגַּלּוּת, כַּיָּדוּﬠַ לְיוֹדְﬠֵי חֵן

דְּהַיְינוּ שֶׁהַלֵּב מֵבִין בְּרוּחַ חָכְמָה וּבִינָה שֶׁבְּמוֹחוֹ

גְּדוּלַּת אֵין־סוֹף בָּרוּךְ־הוּא, דְּכוּלָּא קַמֵּיהּ כְּלָא חֲשִׁיב מַמָּשׁ

אֲשֶׁר עַל כֵּן, יָאֲתָה לוֹ יִתְבָּרֵךְ שֶׁתִּכְלֶה אֵלָיו נֶפֶשׁ כָּל חַי לִידָּבֵק וּלְהִכָּלֵל בְּאוֹרוֹ

וְגַם נַפְשׁוֹ וְרוּחוֹ אֲשֶׁר בְּקִרְבּוֹ כָּךְ יָאֲתָה לָהֶן לִהְיוֹת כָּלוֹת אֵלָיו בַּחֲשִׁיקָה וַחֲפִיצָה, לָצֵאת מִנַרְתֵּקָן, הוּא הַגּוּף, לְדָבְקָה בוֹ

רַק שֶׁבְּעַל כָּרְחָן חָיוֹת הֵנָּה בְּתוֹךְ הַגּוּף וּצְרוּרוֹת בּוֹ כְּאַלְמָנוֹת חַיּוֹת

וְלֵית מַחֲשָׁבָה דִילְהוֹן תְּפִיסָא בֵיהּ כְּלָל, כִּי אִם כַּאֲשֶׁר תְּפִיסָא וּמִתְלַבֶּשֶׁת בַּתּוֹרָה וּבְמִצְוֹתֶיהָ

כִּמְשַׁל הַמְחַבֵּק אֶת הַמֶּלֶךְ הַנִּזְכָּר לְעֵיל

וְאֵי לָזֹאת, יָאֲתָה לָהֶן לְחַבְּקוֹ בְּכָל לֵב וְנֶפֶשׁ וּמְאֹד

דְּהַיְינוּ, קִיּוּם הַתַּרְיַ"ג מִצְוֹת בְּמַעֲשֶׂה וּבְדִבּוּר וּבְמַחֲשָׁבָה, שֶׁהִיא הַשָּׂגַת וִידִיעַת הַתּוֹרָה כַּנִּזְכָּר לְעֵיל

הִנֵּה, כְּשֶׁמַּעֲמִיק בְּעִנְיָן זֶה בְּתַעֲלוּמוֹת תְּבוּנוֹת לִבּוֹ וּמוֹחוֹ

וּפִיו וְלִבּוֹ שָׁוִין

שֶׁמְּקַיֵּים כֵּן בְּפִיו כְּפִי אֲשֶׁר נִגְמַר בִּתְבוּנַת לִבּוֹ וּמוֹחוֹ

דְּהַיְינוּ, לִהְיוֹת בְּתוֹרַת ה' חֶפְצוֹ וְיֶהְגֶּה בָהּ יוֹמָם וָלַיְלָה בְּפִיו

וְכֵן הַיָּדַיִם וּשְׁאָר אֵבָרִים מְקַיְּימִים הַמִּצְוֹת כְּפִי מַה שֶּׁנִּגְמַר בִּתְבוּנַת לִבּוֹ וּמוֹחוֹ

הֲרֵי תְּבוּנָה זוֹ מִתְלַבֶּשֶׁת בְּמַעֲשֵׂה דִּבּוּר וּמַחֲשֶׁבֶת הַתּוֹרָה וּמִצְוֹתֶיהָ, לִהְיוֹת לָהֶם בְּחִינַת מוֹחִין וְחַיּוּת וְגַדְפִין לְפָרְחָא לְעֵילָא

כְּאִלּוּ עָסַק בָּהֶם בִּדְחִילוּ וּרְחִימוּ מַמָּשׁ אֲשֶׁר בְּהִתְגַּלּוּת לִבּוֹ

[בַּחֲפִיצָה וַחֲשִׁיקָה וּתְשׁוּקָה מוּרְגֶּשֶׁת בְּלִבּוֹ וְנַפְשׁוֹ הַצְּמֵאָה לַה', מִפְּנֵי רִשְׁפֵּי אֵשׁ אַהֲבָתוֹ שֶׁבְּלִבּוֹ, כַּנִּזְכָּר לְעֵיל]

הוֹאִיל וּתְבוּנָה זוֹ שֶׁבְּמוֹחוֹ וְתַעֲלוּמוֹת לִבּוֹ הִיא הַמְּבִיאָתוֹ לַעֲסוֹק בָּהֶם

וְלוּלֵי שֶׁהָיָה מִתְבּוֹנֵן בִּתְבוּנָה זוֹ לֹא הָיָה עוֹסֵק בָּהֶם כְּלָל, אֶלָּא בְּצָרְכֵי גוּפוֹ לְבַד

[וְגַם אִם הוּא מַתְמִיד בְּלִמּוּדוֹ בְּטִבְעוֹ, אַף־עַל־פִּי־כֵן, אוֹהֵב אֶת גּוּפוֹ יוֹתֵר בְּטִבְעוֹ]

וְזֶה רָמְזוּ רַבּוֹתֵינוּ־זִכְרוֹנָם־לִבְרָכָה

בְּאָמְרָם: "מַחֲשָׁבָה טוֹבָה הַקָּדוֹשׁ־בָּרוּךְ־הוּא מְצָרְפָהּ לְמַעֲשֶׂה"

וַהֲוָה־לֵיהּ־לְמֵימַר: "מַעֲלֶה עָלָיו הַכָּתוּב כְּאִלּוּ עֲשָׂאָהּ"

אֶלָּא הָעִנְיָן

כִּי דְּחִילוּ וּרְחִימוּ שֶׁבְּהִתְגַּלּוּת לִבּוֹ, הֵם הַמִּתְלַבְּשִׁים בְּמַעֲשֵׂה הַמִּצְוֹת לְהַחֲיוֹתָם לְפָרְחָא לְעֵילָא

כִּי הַלֵּב הוּא גַּם כֵּן חוּמְרִי, כִּשְׁאָר אֵבָרִים שֶׁהֵם כְּלֵי הַמַּעֲשֶׂה

אֶלָּא שֶׁהוּא פְּנִימִי וְחַיּוּת לָהֶם

וְלָכֵן יָכוֹל לְהִתְלַבֵּשׁ בָּהֶם לִהְיוֹת לָהֶם גַּדְפִין לְהַעֲלוֹתָם

אַךְ הַדְּחִילוּ וּרְחִימוּ שֶׁבִּתְבוּנוֹת מוֹחוֹ וְתַעֲלוּמוֹת לִבּוֹ הַנִּזְכָּרוֹת לְעֵיל

גָּבְהוּ דַרְכֵיהֶם לְמַעְלָה מַּעְלָה מִבְּחִינַת הַמַּעֲשֶׂה

וְאִי אֶפְשָׁר לָהֶם לְהִתְלַבֵּשׁ בִּבְחִינַת מַעֲשֵׂה הַמִּצְוֹת לִהְיוֹת לָהֶם בְּחִינַת מוֹחִין וְחַיּוּת לְהַעֲלוֹתָן לְפָרְחָא לְעֵילָא

אִם לֹא שֶׁהַקָּדוֹשׁ־בָּרוּךְ־הוּא מְצָרְפָן וּמְחַבְּרָן לִבְחִינַת הַמַּעֲשֶׂה

וְהֵן נִקְרָאוֹת בְּשֵׁם "מַחֲשָׁבָה טוֹבָה", כִּי אֵינָן דְּחִילוּ וּרְחִימוּ מַמָּשׁ בְּהִתְגַּלּוּת לִבּוֹ

כִּי אִם בִּתְבוּנַת מוֹחוֹ וְתַעֲלוּמוֹת לִבּוֹ כַּנִּזְכָּר לְעֵיל

וּכְמוֹ שֶׁכָּתוּב בַּזּוֹהַר וְﬠֵץ חַיִים, דִּ"תְבוּנָה" אוֹתִיּוֹת "בֵּ"ן וּבַ"ת", שֶׁהֵן דְּחִילוּ וּרְחִימוּ

וְלִפְﬠָמִים הַתְּבוּנָה יוֹרֶדֶת לִהְיוֹת מוֹחִין בְּ"נוּקְבָא" דִ"זְﬠֵיר אַנְפִּין", שֶׁהֵן אוֹתִיּוֹת הַתּוֹרָה וְהַמִּצְוֹת

וְהַמַּשְׂכִּיל יָבִין

אַךְ צֵירוּף זֶה מְצָרֵף הַקָּדוֹשׁ־בָּרוּךְ־הוּא, כְּדֵי לְהַעֲלוֹת מַעֲשֵׂה הַמִּצְוֹת וְעֵסֶק הַתּוֹרָה הַנַּעֲשִׂים עַל יְדֵי "מַחֲשָׁבָה טוֹבָה" הַנִּזְכֶּרֶת לְעֵיל, עַד עוֹלַם הַבְּרִיאָה

מְקוֹם עֲלִיַּית הַתּוֹרָה וְהַמִּצְוֹת הַנַּעֲשִׂים עַל יְדֵי דְּחִילוּ וּרְחִימוּ שִׂכְלִיִּים אֲשֶׁר בְּהִתְגַּלּוּת לִבּוֹ מַמָּשׁ

אֲבָל בְּלָאו הָכֵי, נַמֵי עוֹלִים לְעוֹלַם הַיְצִירָה, עַל יְדֵי דְּחִילוּ וּרְחִימוּ טִבְעִיִּים הַמְסוּתָּרִים בְּלֵב כָּל יִשְׂרָאֵל בְּתוֹלְדוֹתָם, כְּמוֹ שֶׁיִּתְבָּאֵר לְקַמָּן בַּאֲרִיכוּת:

Ez tehát a bénoni Istenszolgálatának egyik fontos alapelve:

A lényeg az, hogy a szív bal oldalán lévő állati természetet az agyban lakó isteni lelket megvilágító isteni fény segítségével irányítsuk és uraljuk, és uralkodjunk a szív vágyain.

Ahhoz, hogy uralkodni tudjon vágyain tehát, a bénoninak szüksége van (azon természetes képessége mellett, hogy az ember elméje képes legyen irányítani a szívét) az isteni fény segítségére, amely megvilágítja elméjét Isten nagyságán való elmélkedéskor.

Az ember természetének és vágyainak ezt az uralmát akkor éri el, ha elméjében az áldott Végtelen Isten nagyságán meditál, hogy megértésén keresztül a tudás és az Istenfélelem szellemét hozza létre elméjében.

Ez a tudás és félelem arra fogja késztetni, hogy elforduljon a Tóra vagy Bölcseink által elítélt gonosztól, még egy kisebb rabbinikus tilalomtól is, melyeknek megszegésétől Isten óvjon.

Az Isten nagyságán való elmélkedés Isten iránti szeretetet is eredményez, amely a szív jobb oldalán - az Istenfélő lélek érzelmi képességeinek lakhelyén - fog megnyilvánulni, azzal a vágyakozással és sóvárgással, hogy ragaszkodjunk Hozzá a Tóra és a rabbinikus parancsainak teljesítése által, valamint a Tóra tanulmányozásával, amely mindezekkel egyenértékű.

Mindezeken túl egy további fontos elvet is ismerni kell a bénoni Istenszolgálatának kérdésében: 

Még akkor is, ha az ember értelme és felfogása képtelen arra, hogy Isten kinyilatkoztatott szeretetét a szívében létrehozza, hogy tüzes lángokkal égjen, vágyakozással, sóvárgással és szenvedéllyel, amely nyilvánvalóan érződik a szívben, hogy Istenhez ragaszkodjon, ehelyett a szeretet az elméjében és a szíve mélyén rejtőzik.

Ennek a gátnak az az oka, hogy az ilyen embernek az intellektusa és nefese, ruáchja és nesámája az úgynevezett ibbur (fogantatás) és a rejtőzködés a [felsőbbrendű] érteleméből ered, és nem a léjdából (születés) és kinyilatkoztatásból- ahogyan azt a Kabbala tanulói jól tudják.

Az értelem útján kialakult emberi érzelmeknél (pl. az Isten iránti szeretet Isten nagyságán való elmélkedés által "születik") két állapot létezik: (1) amikor az érzelem már megszületett és megnyilatkozott, és (2) egy korábbi stádium, amikor az érzelem még az értelem része. Ez utóbbi állapotban az „érzelem” pusztán intellektuális hajlam a felfogni kívánt tárgy felé.

Az isteni attribútumokban is hasonló tapasztalható. Az isteni tulajdonságok - a jóság (cheszed), a szigorúság (gvurá) stb. - a kinyilatkoztatott állapotban való létezésük előtt a forrásukat jelentő, felsőbbrendű értelemben (biná) vannak elrejtve, az veszi körül őket.

A lélek, mivel az isteni tulajdonságokból ered, tükrözi azok jellemzőit. Így azok a lelkek, amelyek az isteni attribútumokból erednek, amikor azok kinyilatkoztatott állapotukban vannak, rendelkeznek a kinyilatkoztatás minőségével, azaz képesek Isten iránti szeretetüket kinyilatkoztatott állapotba hozni, míg az attribútumok rejtett állapotából származó lelkek nem rendelkeznek ezzel a képességgel, és érzelmeik az értelmükben rejtve maradnak.

Ez azt jelenti, hogy a szív felfogja, a bölcsesség és a megértés szellemével az agyban az áldott Végtelen Isten nagyságát, aki előtt minden más semmiség, ezért illik és jár neki, áldott legyen Ő, hogy minden élőlény lelke sóvárogjon utána, hogy ragaszkodjon hozzá, és elmerüljön az Ő isteni fényében.

Ugyanígy illik, hogy az ember saját lelke, a benne lévő nefes és ruách, szenvedélyesen vágyakozzon és sóvárogjon utána, hogy elhagyja a burkot, azaz a testet, amely a lelket mint egy burkot veszi körül és rejti el, hogy Hozzá, Istenhez, ragaszkodjon.

Gondolatai szerint nefese és ruáchja olyan intenzíven vágyakozik Isten után, hogy azok csak akaratuk ellenére laknak a testben; úgy kötődnek hozzá, mint az elhagyott feleségek (szó szerint "élő özvegyek", akiket férjükhöz kötnek, és tilos újra férjhez menniük, amíg az őket elhagyó férjek életben vannak).

Ezen állapotukban gondolkodásuk egyáltalán nem képes megragadni Istent, kivéve, ha a Tórában és annak parancsolataiban merítkezik és azokba burkolózik. A Tóra tanulmányozásával és a Tóra parancsolatainak betartásával az ember megragadja Isten akaratát és bölcsességét, amelyek egyek magával Istennel, ahogyan azt korábban¹ a királyt ölelő ember példája is illusztrálta.

Ha az embert megöleli a király, bár az palástba van öltözve, ez nem von le a királyi ölelésből; hasonlóképpen, bár a Tóra és parancsolatai anyagiakba vannak „öltöztetve”, mégis, mivel Isten akaratát és bölcsességét fejezik ki, amikor valaki megragadja őket, az olyan, mintha magát Istent ölelné át.

A fenti gondolatok mind átfutnak az ember elméjén és a szívén, és arra késztetik, hogy ezt megoldja: Ezért illik és helyénvaló, hogy teljes szívvel, lélekkel és erővel ölelje magához Istent.

Ez gyakorlati értelemben a 613 parancsolat teljesítését jelenti tettben, beszédben és gondolatban, a gondolat pedig a Tóra megértését és megismerését jelenti, ahogyan azt fentebb az előző fejezetekben kifejtettük, hogy tudniillik a Tórán és a parancsolatokon keresztül az ember úgymond magát Istent ragadja meg. 

Következésképpen, amikor a beinoni elgondolkodik ezen a koncepción szíve és elméje mélyén, és a szája és a szíve összhangban van, azaz amit a szíve érez, és az teljes mértékben kifejeződik a beszédében azáltal, hogy a szájával, azaz beszédével teljesíti elméje és szíve értelmének elhatározását nevezetesen, hogy vágyát Isten Tórája felé irányítsa, és éjjel-nappal szóbeli tanulmányozással elmélkedjen rajta, és amikor a kezei és testének más szervei is végrehajtják a parancsolatokat, ahogyan azt elméje és szíve értelmében elhatározta, majd amikor végrehajtja elhatározását, ez a tvuná - az „intellektuális érzelem”, amelyet nem lehet helyesen szeretetnek vagy félelemnek nevezni - a Tóra és parancsolatainak cselekedetébe, beszédébe és gondolatába öltözik, intellektuális erőt, vitalitást és „szárnyakat” adva nekik, amelyek lehetővé teszik, hogy a magasba emelkedjenek. A tvunáként említett szeretet és félelem, bár nem szívből jövő érzelmek, mégis ugyanúgy „szárnyként” szolgálnak az ember Tóratudása és micvái számára, mintha azokat valódi félelemmel és szeretettel gyakorolná, ahogy az a szívében megnyilatkozik, (mely esetben olyan vágyakozással, buzgalommal és szenvedéllyel végezte volna őket, amelyet az Istenre szomjazó szív és lélek érez, a szívében lángoló istenszeretet miatt, ahogy azt fentebb elmagyaráztuk - hogy a kinyilatkoztatott Isten iránti szeretet felemeli az ember Tóratanulását és micváinak betartását azáltal, hogy életerőt kölcsönöz a cselekedeteinek).

Mert ez a tvuná az elméjében és a szíve mélyén az, ami arra készteti, hogy a Tórával és a micvákkal foglalkozzon, amint azt fentebb elmagyaráztuk. Ha nem meditált volna ezen a tvunán, akkor egyáltalán nem foglalkozott volna a Tórával és a micvákkal, hanem csak a fizikai szükségleteivel. (Még ha természeténél fogva szorgalmas tanuló is, mégis, az ember eleve olyan, hogy természetesen jobban szereti a testét.)

Áldott emlékű Bölcseink utaltak erre az itt megfogalmazott elvre, hogy a tvuná-szeretetnek is megvan az ereje, hogy felemelje az ember Tóráját és micvóját, amikor azt mondták: „A Szent, áldassék, a jó gondolatot összekapcsolja a tettekkel.”

E kifejezés egyszerű jelentése, miszerint amikor valaki meg akar tenni egy micvát, de megakadályozzák abban, hogy megtegye, Isten mégis annak tulajdonítja, mintha megtette volna, indokolja a kifejezést: „A Tóra úgy tekinti őt, mintha valóban elvégezte volna”³.

A magyarázat azonban a korábban említett elvben rejlik: A szívben kinyilatkoztatott Istenfélelem és Istenszeretet az, ami a parancsolatok teljesítésében megnyilvánul, és életerőt ad nekik, hogy a magasba emelkedjenek, mert a szív is fizikai, mint a test többi szerve, amelyek mind a cselekvés eszközei, a szív azonban belső szerv, és a szervek életerejének forrása.

Ezért, mivel a szív a maga testiségében közel van a többi szervhez, és biztosítja azok életerejét is, képes a cselekedeteikbe öltözni, hogy „szárnyuk” legyen, felemelve őket.  

A fent említett félelem és szeretet azonban, amelyek az agy intelligenciájában és a szív mélységeiben vannak, sokkal magasabb rendűek, mint a „cselekvés” szintje. Ezért nem tudnak a parancsolatok teljesítésébe öltözni, hogy szellemi erejükké és vitalitásukká váljanak, hogy felemeljék őket, hogy magasra szárnyaljanak, ha Isten nem kapcsolja és egyesíti őket a cselekvéssel, hogy annak "szárnyaiként" szolgáljanak.

Ezeket - a félelmet és szeretetet – „jó gondolatnak” nevezik, mert ezek nem tényleges félelem és szeretet a szívben kinyilatkoztatott állapotban, hanem csak az agy intelligenciájában és a szív mélyedéseiben, ahogy fentebb említettük; mivel az elmében fejezik ki magukat, ezért "jó gondolatnak" nevezik őket.

Így a Zohár és az Etz Cháim is azt írja, hogy a héber תְּבוּנָה („megértés”) szó a בֶּן és בַּת („fiú” és „lány”) szavakat alkotó betűkből áll, amelyek az emberi érzelmek szempontjából a szeretetet és a félelmet jelképezik.

A tvuná olykor alászáll, hogy a „kis képmás” női aspektusában (azaz az isteni attribútumok vagy attribútumok címzettje, amelyeket együttesen „kis képmásként” emlegetnek) intelligenciává váljon, ami az emberi realitásban a Tóra és a micvák betűire utal, márpedig ezt a beavatottak megértik. Vagyis a fenti kabbalisztikus utalások a további tanulmányozás során teljesebb megvilágításba kerülnek.

Márpedig Isten azért hozza létre a tvunának a cselekvéshez történő kapcsolódását, hogy a parancsolatok teljesítését és a Tóra tanulmányozását - amelyeket a fent említett „jó gondolat” (azaz a tvuná) hatására végeznek - a brijá (a teremtés első fázisa) világába emelje. A brijá világa az a szint, amelyre a Tóra és a micvák teljesítése felemelkedik, amikor az ember meditációjából fakadó félelem és szeretet motiválja, és amely valóban megnyilatkozik az ember szívében. Azonban e csatlakozás nélkül is felemelkednek a jecirá világába a természetes félelem és szeretet révén, amely minden zsidó szívében születésétől fogva lappang, ahogyan azt később hosszasan kifejtjük.

Összefoglalva: Még az is, aki nem képes tudatos, érezhető Istenszeretetet és Istenfélelmet teremteni a szívében, a tvuná-érzelmek által tökéletes szolgálattal szolgálhatja Istent. Ezáltal a Tóra és a micvák teljesítése is ugyanarra a szintre emelkedik, mint amit a kinyilatkoztatott Istenszeretet és Istenfélelem motivál.

1. Lásd a 4. fejezetet, ahol azt tárgyaltuk, hogy bár a király palástba van burkolózva amikor az ember átöleli, ez nem von le a királyi ölelésből; hasonlóképpen, bár a Tóra és parancsolatai anyagiakba vannak öltöztetve, mégis, mivel Isten akaratát és bölcsességét fejezik ki, amikor valaki megragadja őket, olyan, mintha magát Istent ragadná meg.
2. Kidusin 40a
3. uo.